Ajkamon vigyázlak

Súlyosak az éjszaka vermei

Vánszoróráin újra átesem

Karod áttakart testfonat meleg

Magamba rejtem széped kincseit.

Zuhanásaim magába ásnak

Bőrömön hordom bújó illatod

Holnapba vágylak napra pirkadón

Végesincs beléd akarással.

Csípőd érintésütemre gyújt

Megfeszült felfűzött vágyspirálon

Míg hangod fülembe ittasul.

Világolsz a bámész félhomályon

A lomha távol közelemre húz

Csókod harapott ajkamon vigyázom.

alig napok

alig napok fehérre vágyón
kuporognak csendfoszlányon
hóköntösbe bújva didergőre félnek
holnapra szunnyadva nyugovóra térnek
nézem a távolt pehelypaplan az élet
dunnamelegbe fájok magamba reméllek

Narancshajnal

Narancshajnal égre kúszik
Fellegekkel randevúzik.
Összetáncolt reggelekben
Ébredésem melléd setten.
Tudom, hogy látsz szemed csukva
Fennt vagyok a csillagokban.
Elérhetnél, ha akarnál
Szelíd szóval bársonyoznál.
Csupán egy jel, annyi elég
Valentin nap szép reggelén.

nyílik bennem

nyílik bennem a szó
s áradása úgy tolul feléd
mint napba táncoló
harmat cseppeké
lengén karolva
vállgödrödbe ejtve
testeden csurranva
hasadon pihenve
karjaidba bújok
ölelésed vagyok
ereidbe kúszok
lüktetek s hagyod
nem menekülhetsz
titkod vagyok
magadban cipelhetsz
beléd olvadok
bőröd alá rejtezem
nem szabadulsz még
ha félsz elveszel
vágyaiddal vétkezem

olvadás

selymesen andalítsz
buján számba olvadsz
tested megvadít
nyelvemre csobbansz
ahogy rád gondolok
felpezsdül a vérem
menten elcsábulok
örök bűnben élek
most is felfalnálak
varázsos az ízed
napjaimba látlak
megérintenélek
rád gondolok most is 
a nap minden percén
magadba bolondítsz
adj még egy szeletkét
töltött vagy kerek
gyümölcsösen krémes
nugátos és tejes
belőled is kérek

volt és nincs között

híd vagyok a volt és nincs között

kapocs-testem partodig pihenne

 de elfáradtam árva lépteimben

bántásaidtól énem megszökött

nincs már láz a tompa szemsugárban

csak rideg szavak nemtörődöm érdek

csitult haraggal már tovább érlek

csontig sajgó összevisszaságban

szétszálazásaim

szétszálazásaim között bolyongok

elvarratlan életfonalak vezetnek

tenném az arctalan bohócot

kapaszkopdnám karcos körmeimmel

semmi köze senkinek szeretni

úgy te sem jössz távolról közelre

fázós testemet melegbe takarni

"csak nőkkel ne kezdjen az ember"

fázós utakon

narancs ég alatt áthajlik a tél
fagyos meredélye ég felé tolul
összebújásig didereg a lét
hópaplant vetve nyugvón átborul

koszorúba font jégcsapujjakon
dércsipkét vakít a köd szárnyain
dideregve fordul fázós utakon
vissza-visszabólint szűz fák ágain

Szellőágyon

Hangtalan, de néha játszik
Körül kering, fuvolázik
Avarra ül, hajba kócol
Fákat legyez, összeborzol.

Kabát alá mélyre bújva
Napfényágyon elcsitulva
Fel-fel hintáz íncselemmel
Oda bújik, tovarebben.

Lágy kezével átölelve
Melengetőn átszökellve
Hozzád illan, melléd setten
Mosolyával, bút feledtet.

őseimmel

cipelném

végtelenségek között

dús csendeket harap az este
belém motoz s fürtjeimbe leng türelme
égi vánkoson könyöklő napmeleg
tücsökzenész húz holnapot fülembe
mázsás létem súlya vállamon roppan
csak állok ott mint kényszerüldözött
végtelenségek közötti pillanatban
rácsodálkozásaim között
istenölelésre vágyom

Csókod

Nyakamba bújt, rám lehelt

Melegével áttakart

Gyengén siklott, kényesen

Nedves-puhán felkavart

Átvándorolt hangtalan

Elidőzve meg-megállt

Megpihent, majd átszaladt

Testemről a vállon át.

disszonáns

miért hallunk disszonánsba

ha falstalan füllel élünk

s miért fogan szavunk halkulásba

ha ordítva vágyat ölsz belém

 titkaid csak én tudom

magamra merítek  belőle

a semmibe fordulok

zuhant határaimhoz érek

bennem billegsz rám élted magad

díszes keretbe tettelek

mint végtelenbe borult gondolat

a zajok közti apró csendeken

gyűrődéseim

szanaszét az idő

s az ég legombolt leple

sötétre váltja hordott keresztjét

 kívülről én is mezítelen leszek

mert bennem csak te vagy

szemnek láthatatlan

megfáradásig cipellek

szakadva szakadatlan

de mindenen kívül maradok

sajgó néhaságban

a valóság résein benézek

mint törött hézagok a mában

mégis mik vagyunk mi együtt

szétszórt különbségben

átfelejtett harcok

szorított tenyérben

parázsodon hálok

forgolódok benned

melegedre gyűlök

melegembe veszlek

vasalt éveid folyvást simítom

mondd hogy nem várlak hiába

levetnélek magamról de nappalomból

 átgyűrődsz az éjszakámba

óvjanak az angyalok

kinek mondjam kinek
ha süket fülekre kél dalom
s házam tere oly kies
ha nyitom ablakod
de nyílik még virág
s szívemben újra éledsz
az űrt ki tölti meg léleksajdulásra
s ha egyedülre maradtak az évek
hogyan engedjem át a másvilágra
ki örökre itt hagyott
óvjanak az angyalok

engedem

magam után engedem a napot
s az árnyék túlnövése
átéri hűvös éjjelem
a világ elém indul s hagyom
hogy csend keresse léptedet
a perc felbukott magánnyal
párnaráncok hűvösébe tér
általad repülök lélekszárnyalással
hol karod meleget ölel belém
virrasztott küszöbön a reggel
fény felé ébred hiányod
tegnapot morzsolok szememben
csókod mérgét kívánom

töredék

ha egymásba kapaszkodásunk
bírja majd a holnap
s belém képzelésed
valós hegyeket mozgat
merengéseimben fellazul a kép
majd szűztisztán bontom arcodat
meleg fészkelődésedbe bújok
valóra váltom nyugvó lelkedet
s míg a messze közelemre szűkít
a sötétben a fény is feldereng
lecsupaszított önmagamban
akarásodig tiéd leszek

kavargásaim

lelkem örvényébe rejtlek

kavargásomba csendesülsz

érintenélek de kergetsz

mint vadat kit félelme távol űz

honától messze gyökértelen földbe

vándorlásai kényszerén túl

ott hol egyedülre szorít a fáj s ködbe

hurcolt keresztjére hull

ha bizonyosságod bennem megleled

zárt szemekkel láthatsz

örökérvényű hited leszek

ha lekerül az álarc

összenőtt teherrel nyomnak az évek

orrabukott vétek a fájdalom

meddig tart még felébredésed

 s kétkedésed súlya vállamon

Téli este

Árnyat növeszt az est, kopár sík a távol
Hol horizont narancsa vörösébe nő
Csak a szűz hó roppan, s lábam alatt a csönd
Mi messze-messze űz a város zajától.

Útszéli fák között, mint apró tűhegyek
Gallyazott, moccanatlan magányba érek
Holt ürességű percet számlál a lélek
Cipelt vállamon mázsás súlyú gyászkereszt.

ölelés

úgy húzlak magamba mint éj az alkonyt
összeolvadásig nedvesen puhán
részemmé válsz én is részed vagyok
testünk dobozba zárt egymásvilág
erőddé válok magadra formálj
ereimben lüktess harmóniákig
áramolj dúsulj tégy asszonyoddá
tenyerembe sikló ringatásig
semmivé oldalak majd megkötözlek
örvényembe foglak belém zuhansz
kínozhatsz marhatsz meg is gyötörhetsz
földi létemet érted élem újra

jelek

aranyhomokba rajzolt rejtjelekbe írlak
hogy tévely utad hozzám találjon
a vánszorgó percek órákba híznak
megfejtéseid szabályokba lájkolt
önös magánykódok csupán
túlgomolygásod felszínén a karc én vagyok
tisztuló ködödben fejlődésspirál
hol önmagába tér a lélek s én hagyom