Öntudat

Szipogó az est, lopakodva, félve

Oson felém, ágyamba sírja magát

Mint kisgyermek édesanyja dalát

Hallgatva felrezzenő csendjében.

Viharszagú távol rója lépteit

Sejtjeimben virraszt az öntudat

Vak szemem konokul az égbe kutat

Magamba ásítom az éj fényeit.

Rezzenő sóhajod szétszalad bennem

Messze néz, ám a lélek közelre von

Nem vagyok veled, de nélküled se.

Hisz muszáj elhinni a másnapot

Míg lábam fájja az anyaföldet

Kél a lét, s összeérnek az évszakok.

Száműzött kérdés

Az ég alja hajnalpírban izzik

Fogyhatatlan bájjal festi reggelét

Álmos fátyol-pilláid rejtekén

Időzik, színeit íriszedre hinti.

Ezer csoda szivárvány szemedben

Mint zsarátnok, mely újra fellobog

Láng szerelmem hajadba borzolom

Rád dobbanok végtelen szívzörejben.

Felmorajló, kábult ősi érzés

Csendbe tapintó lehelet a lélek

Átsuhanva vissza-visszatér még.

Bevillanó múlt-képek összeérnek

Válaszokba száműzött a kérdés

Láttalak már egy más világban érzem.

Őszülő 

A nyár, áramló lüktetése lassul

Bekötött szemmel botorkál az árva

Meleg sóhaját hűvösre váltja

Smaragd levelek színe aranyra barnul.

A fák karjai fázón andalognak

Ruhátlan élet az avarba zizzen

Csak a szél sikolt barázdált gerincen

Nyoma sincs a tücsök dallamoknak.

Árad az ég, mérges felhők gyűlnek

Tompán visszhangozva keserv könnye hull

Szemerkélve gyöngyöt rejt a fűbe.

Mézsugarú nap már pislákolva huny

Álomba merül langy szemének tükre

Gomolyköd lábra kél, s a télbe fut.

Egy percnyit adj nekem!

Fátyol-derengés vagy, morajló hangod

Vissza-visszazúg süket fülembe

Majd ismét elhalkul, akár a tenger

Mely szem távolából egekbe csapkod.

Nélküledre szűkít a konok elme

Utánad nyúlok, didergő az éjjel

Magamra húzlak, lágy tavaszba érek

 Melegedből egy percnyit adj nekem!

Ácsorgó lecsupaszított szavakból

Öltöztetlek fel újra, magányom

Miértjét ne tudd, bízd rám a hogyanod!

Szanaszét hagyott csókod kívánom

Szél-ujjaimmal megszentelt magamból

Néma szavaid keresztjét cibálom.

Magam magamban ringatom

Csendesedő lágy hajnalok nyílnak

Ébren álmodó zajtalan magány

Haló árnyak játszanak szobám falán

Csaló a MOST, holnapomba sírlak.

Könny patakban fürdetem az arcod

Mélyre húzó lét-örvény bilincsel

Kulcsra zárt ajtók mögött kilincsel

Minket a kifordított rideg való.

Elhantolom a holnapba született

Percet, önmagam magamban ringatom

Átszabott bölcső-magányom kémlelem.

Már csak egy a kéz, sírig nyugtató

Lengése imbolygó átok-félelem

Vedd el kérlek, mit Néked adhatok!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés