Akkor is látlak...

Akkor is látlak...

Ha fű között rejtezel

Szomjas pázsitszőnyeg harmatcseppjein

Szótlan könnyezel.

Akkor is látlak...

Ha félve nyíló két szemed íriszét

A felhők ölébe bontod

Míg rajta csillan a játszi fény.

Akkor is látlak...

Ha fázó csendedben

Avar-lomb ágyat vet a nyárutó

Hisz Téged igéz lét-szemem.

Tövis

 Mint nyíló vörös rózsa

Bűvös illatba vonva

Szellős kertek árnyait

Úgy szívlak magamba

Vágytól felkavarva.


Úgy keringsz Te bennem

Akár a vérző sebekbe

Sajgó kínzó fájdalom

Fognálak, érintenélek

De, tövised kezembe égett.

Lélek-háló

Könny-folyót sír ma a lelkem

Cseppenként gyűlik sós-keserűn

Duzzadva lüktet itt legbelül

Feltolulva áramlik eremben.


Egész testemet átszövi

Mint szorgos pók lábak, úgy járkálnak

Megkötözött perceim árkában

A fájdalom markoló kezei.

Éjmerengő

Puha takarót borít az est

A fák végtelen kalapjára

A Hold árnyai úgy vetődnek

A vérző falakra, mint vergődő hal

A kiszáradt partszakaszra.


Ág-ujjaik kérőn kapaszkodnak

Az úszó fellegek palástjába

Mint síró gyermek édesanyja

Ringó szoknyájába

Értő vigaszra vára.


Láb-gyökerei mélyen

A föld porába nyúlnak

Magukba szívva mozdulatlan élet

Száz éves feneketlen kútja

Terheit, örök némaságba zárva.


Minden kihalt, nyugodt, sötét

Simulón szemezik a csillagok

Az éj nehéz bársony köntösét

Ezüst fényük ablakomon ragyog

Egymagam vagyok...

Lélek-hullámok

Lélek-óceán vagy

Kard-szemed szúrod szemembe

Tekinteted mélyében elveszve

Elbújok simuló karodban.


Örvénylő fátyol-habodban

Forró ajkad pecsétként zárul

A pillanat ívén kagylóként kitárul

A meztelen gondolat.


Hömpölygő szikrákat lobbantasz

Könnyeiddel porig égetsz

Háborgó örök léted

Bennem újra foganhat.


Hullám bölcsődbe temetve

Ritmusod játékát fülembe csitítva

Morajlásod érverését belém zúdítva

Sodrón elveszek végtelen tenyeredben.

Visszhang

Hiányod sajgó visszhangja

Üres terek barázdáin fájón suhanva

Pille-szárnyon vissza-visszatér

A lét kósza síkjára, s felemészt

Mint testet a vén idő.


Úgy várlak...mint álmos Hold

A derengő homály-égbolt

Első sugarait, hogy a horizontra égve

Olvassza magába az éj sötétje

Kósza árnyait.


Úgy kellesz...mint nyíló reggelen

Illatosan bomló virágkelyheken

Túlcsorduló harmat, a szomjas lomb-avarnak

Mely cseppekbe oltja a szabad akarat

Burjánzó életmagvait.

Lelkem hó alatt

Lelkem hó alatt pihen

Akár a téli táj

Mégis nyitom szemem

Borongós éjszakán

Szívemben ezer harang

Öröm tűz lángja ég

Benne a holnap szaval

Reményed tengerén.

Szédült pillanat

Kanyargós úton indultál felém

Mosolyod íve tereket telített

Lelked vidám kacaja font időt körém

Hitem varázserőt merített

Az ismeretlen jövő vágy-magvaiból.


Éhes tekinteted bilincsét zártad

Belém, kulcsát elrejtetted

S lángolón gyújtottad ajkamra a szádat

Éreztem végleg elveszem

Szédült jelenemben.

Lélek suttogó

Reszketve bújtam takaród alatt

Testem melegével betakartalak

Magadba fontál, mint vadszőlő az indát

Szavaddal becéztél, lágyan rám hajoltál

Akár karcsú fűz a tó tükör fölött

Lelked suttogása a lelkembe költözött.

Parttalan utakon

Véres alkonyat torzul fáradt jelenemben

S égig kúszva nyúl a megváltó holnapért

A csend foga csikordul duzzadt eremben

Magamba roskadva emészt a kósza lét.


Kihalt erdőben kóborol sebzett lelkem

Zizzenő levelek hagyatéka roppan talpam alatt

Mint eltaposott árva múlt-leveleken

Fogant feledett, nehéz szavak.


Tarkómon borzong az éj lehelete

Görcsös keze fojtogatón torkomat ragadja

De az ösi ösztön összeroskadt éveimet feledve

Sebzett sorsomat parttalan medrébe fogja.

Hó-szitáló

Fehér havat szitál az est pergő ujja

Köpönyeget terít, pelyheit szétszórja

Házak tetejére, fákra, kerítésre

Kucsmát húz a tájra, járda szegélyére.


Szakadó dunnáját szakadatlan rázza

Jégcsapot rajzolva házak oldalára

Gömbölyű hógolyót gyerekek kezébe

Vidámságot rejtve emberek lelkébe.

Téli mondóka

Hull a hó, fut a szán

Szaladjunk szaporán

Ropogó hó alatt

Didereg a tavasz.


Várva-várt télidő

Elfut az esztendő

Akár egy pillanat

És a fagy elszalad.

Téli éjen

Téli éjen, hóesésben

Szunnyad a föld álom-réten

Szelek szárnyán megérkezett

Szánkójával lefékezett

A didergő ázó-fázó

A kerteket fagyban járó

Mosolyváró tél anyóka

A termete oly apróka

Mint egy hulló hópehelyke

Esés közben dideregve

Nesztelenül settenkedve

Fátylat terít az ereszre

Befedi a háztetőket

Ajtó elé havat görget

Hogy reggelre ébredezve

Gyerek szájak örvendezve

Ujjongjanak önfeledten

Sírást-rívást elfeledve.

Sejtető

Az éj vétkes árnyai játszanak velem

Dúlt képzelgés lüktet ernyedő testemen

Láz-ujjak élednek vonagló bűnömön

Rám simult kacajuk forrongva bűvölöm.


Vágyjáró képek a légtérbe vetülve

Homályos szemekkel újra visszaűznek

Kényesen csábítnak, bizseregve húznak

Ténfergő képzetek az álmomra gyúlnak.


Feszült csend kiált a meredező térben

Megkötözött énem hevült lüktetése

A hajnalba dobban oldozásra várva

Lávát szító tűzből csend-parázzsá válva.


Párnám redőibe gyűrődik a holnap

Magába ringatón elszáll a gondolat

Érintésbe olvadt hideg ölelésben

Időtlen létem a messzeségben ébred.

Köddé válva

A hűvös hajnal jégvirágot karcol

Didergőn ablakomra

Ólmos keze csend-hálóba markol

S rám szitálja kába árnyait.


Lopva moccan a sötétség lomha teste

Rozsdás karja hazug álmokat sző

S szétszórja elvetélt terhe

Álom-magvait.


Köddé válva gomolygó légben

Osonva titkon hozzád érkezem

Reád hullok, mint eső a szomjas földre

Kezemben tartom két kezed.


Karjaidba hanyatlok némán

Elveszek Benned

Mint éjjel a csillagok mélán

Pislákolva felleg tengeren.

Óvatosan vonom ecsetem Feléd

Csend-hullámokon altat az est kóbor árnya

Elmerengek léted tükör-peremén

Felfestelek képzetem álom-falára

Óvatosan vonom ecsetem Feléd.


Nyíló ajkad ívét érintem remegve

Dallamodban lüktet az egész világ

Ó, hogy vágyom csókod százszor, s ezerszer

Tüzes rózsaszirmod hullasd még reám.


Szemed bársonyának simogató fénye

Mint nyári napsugár lágyan körbefog

Az örökkévalóság tekintet-örvénye

Elsodor, s újra összefon.

Végig siklok nyakad érverésén

Mélyen szívom magamba illatod

Szíved köré festem vágyam létezését

Ecsetem könny-színeit mind Beléd hullatom.

Számadás

Gyermek voltam egykor

Bölcsőm ringó ölén

Szeretetben fogant

Apró magkezdemény

Édesanyám szíve

Érlelte virággá

Mind, mi bennem szunnyadt

Nyitotta világgá.

Kamaszként elsodort

A szerelem árja

Ismeretlen hajtott

S lelkem legfőbb vágya

Hogy legyek valaki

Akihez tartozom

Akiben szívemet

Végleg feloldozom.

Kanyargós utakon

Botladozva jártam

Titok-ösvényeket

Felderítve vártam

Mit hoz majd a karmám

Mit kell megoldanom

Bánaton, örömön

Kivel osztozhatom.

Mit is kívánhatnék

Hisz mindent megkaptam

Mit megírt a sorsom

S mi még láthatatlan

Van még feladatom

Amit meg kell tennem

Hát állok elébe

Soha nem feledem

Azt, hogy honnan jöttem

S mi végre-világra

Tanuljak, tanítsak

Ez az élet ára.

Érzem, amit adok

Azt kapom majd vissza

Akár Nessus vére

Testemet borítva

Mindörökre pecsét

Forrongó létemen

Magamban hordozom

Ez az én életem.

Akkor még nem tudtam

Minden bennem rejlik

Ott lapul lelkemben

Csak időbe telik

Míg virágba szökken

S örökké pompázva

Soha el nem múlón

Nyílik a világra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés