Néha hozzád feszít még az akarat
Idegen borzongás vagy létemen
Józanságomon ébren lépkedem
Virrasztott perceimből magányt faragsz.
Sóhajnyi szó vagy csupán ajkamon
Kirekesztett bennem zúgó feledés
Vissza-visszahajló élet töredék
Csendbe kiáltó elvetélt alkalom.
Lassan kifogysz belőlem, mint holdsugár
Árva fénye vakító tejszín égen
Már másnak szövöm szó-ruhám.
Utolsó befejezetlen végbe
Írtalak, időtlen jelen kapuján
Távolokba vesző meztelen lélek.
Kapaszkodj belém!
Akarj, engedj magadhoz, szalmalángból
Szíts parázstüzet, lobbanásnyit adj
Oxigéned leszek, kínozz még, harapj
Porig éget sistergő tűz-halálod.
Vak vagy, s ha azt hiszed, nem láthatod
Vánszorgó magad, fehér botod leszek
Kapaszkodj hát belém, átsegítelek
A fénybe, ereszd a sötét látszatot!
Remegj, vibrálj, sodord rám lázadat
Gyökerében forduljon a világ
Forgass fel, mutasd való arcodat!
Vakítsd el két szemem, egekbe hágj
Napszemű csókod ülje ajkamat
Vagy engedj utamra végre, s lépj tovább!
Elmúltál, mielőtt lehettél volna
Néked zenélek ma lélek-húrokon
Szaggatva jajdulok bús-keserűn
Testem válladra hajtom, hegedűm
Sóhaja zúgó patakként túlcsobog.
Füledbe súgó zsarátnoklobbanás
Áradó rezdülés tiszta lelkeden
Távolokba lép, visszanéz nesztelen
Szó-fűzérem, mint halkuló csobbanás.
Ígéret vagy végtelen pillanatban
Percnyi némulás remegő valódban
Tavasz ízű illat őszi avarban.
Égre leső szemed élet-folyam
Szakadatlan kél árvuló haragra
Elmúltál, mielőtt lehettél volna.
Nagyerdei fák
Árnyas lombok suttogó szegletén
Tóparti fűz alatt el-elmerengek
Itt futottam víg gyermekéveket
Hol békaszerenád játszik víz-zenét.
Hányszor lestem felhők vonulását
Csipkés szélű azúrnak tengerén
Ott, hol a Nap kitárja fény kezét
S rám kacagja éveim múlását.
Sátrat bont a nyár, vaslábakon jő
A rozsdás őszavar, múlt-hangokat
Kottázva mézízű emléket kitölt.
Sodró évgyűrűk hallgatják titkomat
Szél viszi messze a tűnő időt
Végtelenbe nyúló lopott pillanat.
Ajkamon vigyázlak
Súlyosak az éjszaka vermei
Vánszoróráin újra átesem
Karod áttakart testfonat meleg
Magamba rejtem széped kincseit.
Zuhanásaim magába ásnak
Bőrömön hordom bújó illatod
Holnapba vágylak napra pirkadón
Végesincs beléd akarással.
Csípőd érintésütemre gyújt
Megfeszült felfűzött vágyspirálon
Míg hangod fülembe ittasul.
Világolsz a bámész félhomályon
A lomha távol közelemre húz
Csókod harapott ajkamon vigyázom.
volt és nincs között
híd vagyok a volt és nincs között
kapocs-testem partodig pihenne
de elfáradtam árva lépteimben
bántásaidtól énem megszökött
nincs már láz a tompa szemsugárban
csak rideg szavak nemtörődöm érdek
csitult haraggal már tovább érlek
csontig sajgó összevisszaságban
sejtenélek
elhevert hajnalokból
beljebb kérezkedem
mint szender álom
egyre éberebben
csönd fuvalma szusszan
vállív melegében
zajtalanul zörget
puha lüktetése
ne engedd hűlni kertedet
mert fáradt színnel
a fény sem játszik többé
a hűvösek éjszakákba visznek
maradj még világosodásig
míg a nap ablakokba térdel
majd a percek felnevelnek újra
bár csak sejtenélek
AJÁNLOM AZ OLDALT
