ingoványod
a roppant idő már visszaszépült
mosolyra cserélt könnyek hulltak el
ingovány hidad romra épült
mind törmelék mit árvíz partra vet
nincs több út mely összeköt
magánykabátod gerincen reped
szűkre szabott jellem egyedülbe lök
köréd gyűl a fagyos ajkú kegyelem
hiába szültél magadnak újra
felnevelni merszed oly kevés
vinnél még de nyelved miért hazudna
menekvésed gyáva szótlanságba vész
befejezetlen
úgy mondanám
de nem ér fülig a száj
miért kell kívüled élni a percet
ha bennem a fényt visszaverted
most homály lett a köd s mind fakó
a késztetés sem üdvös a múlt átkos csaló
ha nincs ki támolygásaid segítse
kérd istent hogy lépted hozzám teljesítse
mert mennék de jelen a strázsa
fészken ül az akarat akarása
gyorsvonatévek
ahogy elszakadoznak a nappalok
úgy állnak össze az éji remények
apró darabokra téplek
de szívemig visszazakatolsz
mert gyorsvonat éveket vittél magaddal
édessé oldódtál bennem
mint apró cukor éhes nyelven
most a valóság hamis életbe kattan
ahogy a tomboló vér dübörög fülemben
csupaszított belsőmbe zuhanok
egyre beljebb s messzebb kutatok
álarclétezésemben megsemmisületlen
már törött álmomba békít a hajnal
belémakadásod fájdalma a végzet
rajtad szűrtem át háborgó létem
s lám összeszublimáltalak
légy áldott fényed teljesítse sorsod
én már lecsukódtam végleg
s míg a tegnap reggelt kékít az égre
feszített ajkam rád imát mormol
bezárt világod tőlem miért félted
hisz érted vagyok oly hontalan
mert belsőmben kell hordjalak
s már szétfeszít a kényszer
adj
add rám a kivárt boldogságot
feszülő karod aggasson virágot
szivárvány színeket pipacsmezőt
adj meleget forrót éltetőt
szavadból koszorút fonj szívemre
mosolyod írja legyen sebemre
rengess bennem átjárt világokat
jövőmbe fess feketéből világosat
ízekre szedj tombolj dagadj
neveld fel bennem magad
Szakadt türelemmel
Mint fáradt vándor hosszú út porába
Úgy hullott az est szakadt vánkosára
Nagyokat ásít, pisla szemét zárja
Résnyi éberségét a tájra pásztázza.
Fázva gömbölyül télnek nyugodalma
Hótiszta kézzel fagyföldjét takarja
Elfoszlik a Hold is az égi dunnában
Szunnyadásba süpped az éji homályban.
Karcsú fákra kócol, a szél gyenge húrja
Fenyőágat rebbent, törzsét meg-megfújja
Te is ott lebegsz céltalanul bennem
Felvert vágyakkal, szakadt türelemmel.
világosul
apró csendekből kötök
magamra leplet
hogy a hosszú éj
rám borulása ne fájjon
s ha szótlan ajkaddal
némaságba kergetsz
egyre szűkül a látóhatárom
minek is beszéljek nyelvtelennek
hisz a míves szavak tudattalanba folynak
közelre rendezem a rendezetlent
távoli álmokból ágyamba tollak
mégis kilök a bontott képzelet
mosolyod bennem világosul
majd magamra hajtom
mezítlábas halkulás az életem
mondd jössz-e majd
ha a világ rám borul
önzetlenül
ott ahol a lesz születik
és a tegnap a mostba lép
új magból nő a szív
s a szeretet összeér
ám ha fénnyel öntözd
az árnyék többé rád nem vetül
a lelked a jóra ösztönöz
így élj hát önzetlenül
kétkedésben
ebben a rezzenéstelen létezésben
semmisül meg az ember
ám a jól megfontolt kétkedésben
szemernyi igazság lebeg
rétegeid alatt
csak saját tükrödbe inogsz
szememben álarcod marad
még rád feszül a titok
majd ha földtiszta leszel
dús hajtásra hajlasz
míg egód falat emel
önnön árnyékod maradsz
egyenesítsd hát magadban az embert
hajlottan az évek átoksúlya nyom
mert élni csak gerinccel lehet
így járj jelölt utadon
másképp nem érdemes
Kényszer szülte játék
Kavicsok vagyunk mind, hűs mederben
Kényszer csiszolta játék életünk
Összeráz és szétzilál a jellem
Örvénybe érve fel-felébredünk.
Szemünk nyílik, sodródunk az árral
Elválásaink fájdalma bérünk
Muszájt dacolva az ár-apállyal
Parttalan honunkba visszatérünk.
De, mily erő hajt előre mégis
Hasztalan létünk sem holnaptalan
Az akarat, mi újra felépít
Hogy kiköss végre és élj boldogan.
Fénytűnés
A fény, mint fáratag pók, úgy szaladt
Szoknyáját puhán égre vetette
A hintáló Holdat hátra hagyva
Felhőfodrok közt lágyan lebegett.
Ahogy fölém hajolt, kacér teste
Ablakon megült, arcomba hőkölt
Falra tekergőzve hunyt szemembe
Fülledt nyarat, épp csak elidőzött.
A suttogása hajamba kócolt
Reggel illatú áhítatra csalt
S lüktetése tompán létbe foszlón
Az ébredéssel félve elriadt.
Alkonyi csöndben
Narancsköd ringat
Pírt a vidékre
Bódulva illan
Reszket a fény.
Nap keze nyúlik
Messze az légbe
Katlanba hullik
Hold tenyerén.
Égi keréken
Fordul az alkony
Csend szava bélel
Éji zenét.
Csillagok gyúlnak
Pisla homályban
Álmok lazulnak
Vágy peremén.
Napkisasszony
Habos-babos felhőháton
Napkisasszony úgy ficánkol
Mintha bolha csípte volna
Sugarait szerteszórja.
Fátyol mögül átkukucskál
Mosolyogva ki-be bujkál
Csillagokba törölközik
Holdanyóhoz költözködik.
Égi párnán nyújtózkodva
Fényszemeit be-becsukja
Amíg ki nem reggeledik
Álomszárnyon szenderedik.
megoldás
ácsolt bajainkkal tömködjük
foltos zsebeinket
s úgy cipeljük mint keresztet
felszakadt sebeinket
lábaink előtt botlásaink hevernek
kiszakadásig rakjuk éveink
a magunkraeszmélés szűkmarkúságával
orra buknak tévely lépteink
mert tövistelen hittel
összenőtt örök bábot vonszolsz
ácsorgó néma szirteket repülhetsz
ha hitedet pillangószárnyra bontod
mégis levetheted a levethetetlent
ürítsd ki hát szakadt zsebed
mert bőséggel van bocsánat
de hátadra bajaid ismét ne vedd
mi végre?
mi végre nevelsz fel
magadban ha lépésed
imbolygó s lehúz
a mélybe
biztonsággal
állj elém
lélekből szóljon
a száj
félelmedet
hagyd
magad mögött
előtted
célod legyen
s a mostban
mi
majd
én is magamba
vegyítelek
akkor
megtudod
akkor
megtudom
Fogam alatt
Sikló simaságod úgy gömbölyül
Ujjaim alatt, meg-meg feszül
Ajkaimhoz zsongít a vágy
Szemem smaragdja megbabonáz.
Úgy forgatlak, tekerlek, űzlek
Álomittas gondolatra fűzlek
Mint éhes koldus falat kenyeret
Dédelgetőn lassan érted epedek.
Úgy kínálod magad, oly kéjesen
Cseppenként élvezem édes ízedet
Orcádon fogam nyomát hagyom
Gyümölcs-tested nyomban fölfalom.
Lélekbolyongó
Úgy siklik életünk folyása
Mint langy napsugármezőkön
Érlelt búzakalász öle fölött
Parányölelés meg-megállva.
Úgy múlnak perge éveink
Akár tavasz-fák suhanó tánca
Nyárba ívelő szellő románca
Zsong-hajlék alatt álmodva éjeit.
Úgy bolyongsz Te bennem
Mint végtelen ecset égi vászna
Kóbor színekre bomlón, szárnyra
Sóhajulva, lélek testembe rejtve.
Nincs igazság
deresre húzom magam
vagy az élet botoz rajtam
a fene se tudja
egyszer majd megunja
feszült inakkal tűrök
fejkendős hazugságba gyűröm
mit se lát se hall a másság
nincs is tán igazság
Elrejtelek
Lágy tenyérrel takargatlak
Két karomban elringatlak
Elringatlak két karomban
Dúdolgatlak a dalomban.
Smaragd szemmel őrizgetlek
A testemmel melengetlek
Melengetlek a testemmel
Elrejtelek a lelkemmel.
Dualitás
Egy voltam a mindenséggel
Lét hajnalán benned éltem
Megosztottam önmagamat
Kettéváltam, lelkem hasadt
Ez az érzés olyan erős
Visszanyúlik téren, s időn
Öntudatlan ezer évem
A Tiéddel együtt ébred
Lelkünk fája közös legyen
Így írták meg az Istenek!
Rád lazulva
a nincs között
híd leszek
megtart a józan távol
tenyerembe
sikló perceket
számlál a lélek
imbolygó kétkedés
rám görnyedt szépalakban
koszorúölelésbe foglak
sziromujjak
becézte feledés
addig szorítlak, míg
gyönge sorsra
billenő kezem rád lazul
Itt, legbelül
Halkulóra szorít a lélek
Szívzörejbe dobbanó maroknyi élet
Így még a csend is csendesebb
Itt, legbelül, idebent
A télhideg-távol odakint maradt
Már nem fázom, magamba visszasúgtalak.
Addig őrizlek magamban
Addig őrizlek magamban
Amíg fénylő a napsugár
S az ég sötétje hajnalban
Halvány tejszín-fehérre vált
S a fák águkat növesztik
Levélölelésre tárva
A folyó sodrón törekszik
Szakadatlan egy irányba.
Addig őrizlek magamban
Míg hóvirágot rejtető
Új tavasz kél szűzhó alatt
S hajamba kap éji szellő
Míg tollam rád rímet farag
Szavad édesébe bújok
Méz-csurrantott mozdulatban
Neved csillagokra gyújtom.
Karikákba zárva
Létem szemérmén túlcsorduló remények…
Tégedakarásom idő-fonalának
Árján úgy sodródom, mint cigarettavég
Ujjaim között, sárguló füstmagányban
Átbukott gomolygó karikákba zárva.
Egekig örvénylő ködruhában szállok
Tovabillenő lélekbuborék testem
Méz ajkadhoz ér, hamis bók-szavaiddal
Altatsz, akarj, még akarj, hazudj még nekem
Végtelen fölé repítsd véges képzetem!
Álmomba fogysz...
Szűztiszta hószagú magány
Lélegzetvételnyi csendben
Már nem tudom, hol kezdődik
És hol végződik a rendem
Pakolgatlak még magamban
Keményített perceimben
Vágyölelésembe fonlak
Álmomba fogysz, valóm nincsen.
Reggeledő
Hópehely paplan terül a tájra
Messze ring a távol, múltat igéz
Lágyan rezeg a szeretet árja
Pilledő éjben hajnal küszöbén.
Szusszan a Hold is fény köntösében
Csillaglámpást olt a reggeli fény
Zúzmara ágak ringnak a széllel
Jégcsengettyűt fúj a téli zenész.
Őszi andalgó
Rőt aranylevelet perget az ősz
Szélseprűjét ablakomra fázza
Játszi sóhajtással még elidőz
Macskamód nyújtóz szobám falára.
Rám kacsint, ajkát mosolyra húzza
Hetykén a félhomályba fintorog
Búcsút int, a telet koszorúzza
S iramlón, lágyan tovaandalog.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
