Remény-lélek

Bújó szemérmem Benned ringatom
Bölcső-karommal takarlak némán
Vigyázlak éjbe hajló alkonyon.


Árny alakban zörgő remény-lélek
Ölelném a visszacsókolt álmod
Bolyongó köd vagy átok félelem.

Meleget viszek

Álmodó szemeim rád csukón hagyom
Gondolatom végtelen spirál
Felkúszva az éjbe nyúlón
Melléd bújva megtalál.


S míg a szuszogó lég órákat terít
Takaród alá bújom testemet
Osonva pillanatot lopok
Meleget viszek Neked.

Érintetlen érintés

Ott vagyok…
Hisz messziről is látlak
Nélküled még a fák is fáznak
Kuporogva rázzák gallyazott életük
Távolodba lépve, ringatják képzetük.

Ott vagyok…
Éber gondolatodba fűzve
Összekulcsolva, lelkedre tűzve
Ahogy csorgó tegnapok érnek a mába
Beléd némulok érintetlen érintésedbe zárva.

Ébresztő!

Távoli fák ölelik a lenyugvó napot
Ölükbe temetik árván a tegnapot
Fagyott szájjal nyögnek fel az égre
Széltörte derékkal táncolnak a légbe.

Ám ha te is telet ringatsz még magadban
Nem virulhatsz többé szép szavakban
A hívó tavasz, metsző jégbe fordul
S a szeretet lelkedben gonosszá gorombul!

Válassz!

Menedékem vagy...
Eleven, rezzenéstelen visszhang
Felzengő létemen
Számolatlan percek jajdulnak vissza
Ködbe hajló éneden


Félhomály vagy...
Szakadó csöndbe érő holnapok
Mint végtelenített némaság
Süket fülekbe dúdolom
Az élet ringó ritmusát.


Koldus vagy...
Hozzám fércelt álmaid oldozom
Mondd, miért kapaszkodsz még belém?
Engedj végre, hisz a félelmedet hordozom
Válaszd a létet vagy a kínzó szenvedést!

Mégis elengedtelek

Árva alkony omlik a fákra
Keringve, kúszva, fátylat sző a tájra
Szorgos kezei, mint apró fürge ujjak
Az éjt tapogatják, feketébe nyúlnak.


Nincs semmi nesz, csak a szél lába kél
Dermedő csendben a tegnapról mesél
Nem mozdulok, Rád hunyom szemem
Belém nőttél végleg, mégis elengedtelek.

Holnap a mából

Arcomra feszül a csend
Barázdái árkot rajzolva fájnak
Rád simulón érted kiabálnak
Földnek hajtom fejem.

Szemedbe nézem az egyre növő távolt
Íriszedbe kövült közelek tűnnek
Én is illanok messze a füsttel
Nélküled dobban a holnap a mából.

Hold-koszorú

Átkos koszorút fon a

Hold keze most

csillagokra

szórja Föld

bánatát örök

sötétség leple

oson míg

holnapba

könnyezi

újra

magát.

Lehetnék...

Lehetnék a reggeleden
Vágytól nyíló két szemedben
Csak egyetlen villanás
Nem kellene semmi más.


Lehetnék a napjaidban
Cirógató karjaidban
Csak egyetlen ölelés
Simuló lágy menedék.


Lehetnék az éjszakádban
Álomjárta holdsugárban
Csak egyetlen gondolat
Mi elsodorva megragad.

Szél-rózsa

Nyíló rózsa most a lelkem
Szélbe ringó lágy fodor
Szirmaimat félve bontom
Fénybe vágyó reggelen.

Mező táncom ringva járom
Ölelkezve hallgatok
Földig érek, de nem bánom
Testem Néked andalog.

Hullám-sírba temetkezem
Magamba lát két szemem
Pilláimat csukva rejtem
Érted némán könnyezem.

Mondd, szeretsz-e majd?

Mondd, szeretsz-e majd
Ha az idő kérges keze
Barázdát rajzol szelíd homlokomra
S őszbe vegyíti fáradt fejem?

Mondd, szeretsz-e majd
Ha hajlott derékkal hordom
Fakó tekintetem, s éveim halk
Emlék darabjait foldozom?

Mondd, szeretsz-e majd
Ha a vég, mint tétova nyár-pillanat
Osonva jő, s nyomán örök tél marad
Hisz jól tudod, nincs már több tavasz?

Nem csitulnék

Virág lennék lágy szirommal
Ölelnélek illatommal
A kelyhemből itatnálak
Levelemmel karolnálak.

Madár lennék, elrepülnék
Ablakodban megpihennék
Boldogságot énekelnék
Búd, bánatod elfelednéd.

Szellő lennék, Néked fújnék
Andalogva rád simulnék
A lelkedbe belebújnék
Soha-soha nem csitulnék.

Veled könnyezem

Sírok én is Tebenned
Áradásom bujdosó folyó
Magamat rajzolom szemedbe
Szavaimból koszorút fonok.

Megszülsz majd magadnak
Mint anya édes gyermekét
Könnyeid hozzám tapadnak
Szökött vágyad már enyém.

Arcodon betűim olvasom
Keresztre feszítesz lelkeden
Megírt sorokban hallgatok
Ha sírsz, én is Veled könnyezem.

Nyisd rám...

Megláttalak
Elszédített a csend
Mely neszezve ölelt
Lelked leplével takart.

Éreztelek
Ölelésbe fontál
Az arcomba simultál
Magamtól féltettelek.

Bezártalak
Pihenj meg magamban
Kimondatlan szavamban
Nyisd rám két szemed.

Otthon vagyok

Otthon vagyok Tebenned
Mint végtelen virágmező
Köréd úgy tekergek
Ahogy iszalag a fák törzsére nő.

Kecsesen nyúlok, némán érintelek
Tavaszom zsongó áradat
Lágy szellő ringja testemet
Néked nyitom félőn szirmomat.

Árnyas öledben bontom illatom
Éltető édes végtelen
Ha leszakítasz elhervadok
Csak véled létezem.

Maradj még, maradj

Megteremtettelek magamnak
Reméltem szivárványszín világot
Eljöttél, s lám órák helyett éveket kívánok
Míg a mában vajúdó tegnapok visszakacagnak.

Mondd, nélküled mit ér a vánszorgó lét
S miért nincs színe a napnak
Zöld szagú illatos tavasznak
Ha reggeli napsugár gyúl a fák levelén?

Még szállni vágyom, messzi fellegekbe
Hol megvetném ágyát a jónak
S hinném, hogy van igaza a szónak
Míg összehazudott éltek hunynak eltemetve.

Hogy mondjam el Neked, hogy nincs napnak
Oly perce, hogy ne kélne gondolatom
Útra hozzád, s minden mozdulatom
Nélküled dermedő ürességbe fagyna.

Jöjj, vonj ringó öledbe, testeddel takarj
Bújtass még, ott menedéket lelek
Hol tiszta szíved együtt dobbanhat velem
Álmodjuk át az éveket, maradj, még maradj!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés