Csendembe zárlak

Búsongó hajnalok üresednek

A fázó Nap sem ébred ma nélküled

Paplan alatt hunyó vágyak fényüket

Kioltva cipelnek gyászkeresztet.

Penge élű szavaid kémlelem

Testmelegbe sajdul a fájdalom

Véreremben szétfolyva csak hagyom

Hogy nincsemre forduljon a végtelen.

S ha percről-percre magamba fázlak

Didergő felkapaszkodásom remény-

falaid döngeti, mint ár a gátat.

Ha van még maroknyi hited, ne féld!

Hallasd hát hangodat, csendembe zárlak

Míg suttogásod hozzám útra kél.

Színeid

Aranyló napot lopok szemedbe

Hogy éjsötétben világíts nekem

Hótiszta holnapot, ha rám nevetsz

Majd visszasúglak óvó kezembe.

Tovaringó azúrkék fellegen

Vérvörös tűzben izzó nap-meleg 

Puha ölelésbe zár, mint hűs selyem

Pisszenő gondolatba rejtelek.

Míg a bősz Nap lesétál, magányom

Szürke ködbe foszlik, de színed marad

Csak az ezüst Hold ölt nagykabátot.

Ha lila csendbe fészkelem magam

Hangod kitölti a némaságot

S az összes szín szivárvánnyá fakad.

Oly jó lenne

Oly jó lenne most füledbe súgni

Rád kacagni ezer éves titkomat

Lelkembe kulcsolni kristály-arcodat

Játszi íncselemmel hajadba túrni.

Oly jó lenne most lángodra gyúlni

Míg egymásba ölel az alkonyat

S ha ránk nyitja szemét a pirkadat

Az ébredő fákkal együtt dúdolni.

Álmodjuk át a fülledt éjszakát

Míg a Hold ránk simítja tincseit

Opál tengerén, nem számít semmi más.

Szemedbe nézem a nyár színeit

Íriszedben lüktet az egész világ

Téged akarlak ma is, holnap is.

Lobbanás

Ujjaimmal átérnélek, ha hagynád

Köréd kulcsolnám meztelen valóm

Mint érted gyúló pislákoló kanóc

Lángomat lobbanva magasba csapnám.

Néked világolok, táncom tűz-halál

Véget nem érő vágy lüktető dalom

Ha egyszer csonkig égek is hagyom

Testem árnyékot vet szobád éj falán.

Hisz minden kóbor perc hozzád vezet

Kanyargós utam már illanó lábnyom

Hol öröm- tüzek futnak éveket.

Kihunyó fényem édes kín magányom

De lelked hevében kincseket lelek

Benned égek, felcsap újra a lángom.

Mellettem légy szabad

Összehajló fák alatt lassul a fény

Arcodra gyűrődnek az est árnyai

Szivárványba zárlak, lelkem szálait

Rád gombolyítom, nem szabadulsz még.

Fű zöldjén terül a szendergő árnyék

Sziromlepelbe bújnak vágyaink

S míg ajkadra gyújtom csókom százait

Ringó ölébe húz a kába lét.

Legördül a Nap az ég kabátján

Rám gombolt pillanatban tartalak

Az agg idő, vánszorgó némaság.

Bent minden mozdulatlan, hallgatag

Süket csendbe kongó szívdobbanás

Még elmehetsz, vagy mellettem légy szabad.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés