Megbújt örömmel

Pipacsszoknyák alján terül a május

Pirosat pettyezve illatozva fut

Végtelen mezőkön, városon, falun

Átszaladt melege karomba zárul.

Míg végig ér a Nap a szemhatáron

Addiglátásom horizontra gyúl

Messzi gondolat közeledre húz

Átborult csend a néma hallgatáson.

Csak a szél bolydul, fák ölébe kap

Viharkabátját gondosra tárja

Kinyílok én is, mint a bóbita.

Tavaszzsongás kerüli a tájat

Messzi-messzi sorsra hangolom magam

Megbújt örömmel jövőmbe látlak.

Veled ébred

A nap narancsa szender égre ásít
Melegét teríti foszló perceken
Fénye feldúsul a végtelenre
Meg-megcsillan, horizonton játszik.

Mintha a menny, a Földre olvadt volna
Ám oly magasra fel nem ér a szem
Örömkeringőt jár a fellegen
Bámész szellő lengén átkarolja.

Fákra bólint az est szaladása
Hátra sose nézve éjbe integet
Átmosott álmaim rendre tisztázza.

Mint sorsomra nőtt járatlan hegyek
Rám magasul az élet akarása
Veled ébred belátásom tere.

A hallgatáson túl

Ágak közt vacog a téli hajnal

Ahogy az éji lámpafény kihuny

A sötét árnyék szűz fénnyel hígul

Fehér színekre ülő áhítattal.

Otthagyott, kihűlt ágymagány az élet

Viaszba fúlt bolyongó gyertyaláng

Ajkaim imára kélt sóhaját

Oldozásért felsúgom az égnek.

Benned felejtett bánatom fellazul

A szimultán idő is megremeg

Míg a perc órává magasztosul.

Maroknyi gyöngyfüzér széttört csendemen

Szétgurult álmokat fakít a múlt

Tudd…a  hallgatáson túl is létezem.

Advent hava

Jégbilincsbe fűzött tűlevél hadak

Ágon megülve, kuporogva várnak

Úgy ömlenek, mint éjben az árnyak

Koszorúba fonják a szűz havat.

Metsző csendedbe tévedt áhítat

Éber vagy még, de a jelen visszahúz

A szívedben szeretetfáklya gyúl

S békességed fénye mindent átitat.

Angyali seregek magadra hagynak

Egyesül tiszta lelked, s halálod

A folytonosság végleg elszakad.

Most tetten ér kozmikus magányod

Kiesett tudattal eszmélsz magadra

Szellemed vezet, Istent megtalálod.

Vak szemekkel

Látod… szavaimba simítlak újra
Míg rám dúsul a télszagú hajnal
S az óramutató a reggelbe kattan
Az idő résnyi repedésén túlra.

Húrra pendülő dallam az élet
Leheletnyi percek pilleszárnyon
Belém rogyott szigorú jóságod
Itt marasztal hunyó lámpafényben.

Csontozott csendemben magam révülök
Mint táncoló dervis kerengőt járva
Örvénybe fojtva a mába szédülök.

Féltett magányom menekülni vágyna
Mégis moccanatlan szerepben tűrök
Vakszemem nyitom a kába világra.

Őszi imbolygó

A pajkos ősz, fák tetején kereng

Kalapként üli ködburkát az árva

Pisszenetlenül csend-brokátba zárva

Zizegve hulló rozsdaavart lenget.

Épp hogy érkezett, máris körbe táncol

Dért hímez az aranyló lombokon

Fényt szürcsöl fázós levélcsontokon

Csókot sóhajt alélt ajakáról.

Szűzfehérre fűzi álomképeit

Ott, hol alvatlan színek összeérnek

Tavaszálomba ringja szépeit.

Ahogy mellém simul, langy kezével

Hajamba túrja bomló ékeit

S, lábujjhegyen elimbolyog ledéren.

Nélküled-órák

Nélküled-órákra foszlik a tudat
Ott, ahol a volt a mában keresgél
Csendedbe bújok, kőmagányba vesztél
Mécsfények mutatnak hozzád utat.

Altatott magány, magamra mértem
Kínfeszületed vállamon hordom
Az őszi szél fekete gyászt lobog
Hajamba fűzi régvolt gyermeklétem.

Átkulcsolt szívvel karodban ringok
Drága mama, mondj még mesét nekem
Sárguló lapok közt felfedett titkok.

Túllát rajtam a más világ szeme
Hóhajaddal emléked télbe siklott
Nincseim fejfád tövébe rejtem.

Bezárt világod

Átszakadnak fejemen a hangok
Kotta nélküli áramlatra rezdülsz
Felbillen az ég sátra felettünk
A világ süket, vagy csak én nem hallok?

Csonkolt álmod mind a mélybe tolna
Ám szédít a fény a lét felszínére
Összeér a Menny a Föld szívével
Most kezdődik, vagy már vége volna?

Bezárt világod betűit olvasom
Visszhangszavam lesz féltett bilincsed
Már nyitni vágyom, falad kopogtatom.

Ujjam érinti remegő kilincsed
Múlt maradjak, vagy legyek holnapod?
Majd odaát ad választ az Isten.

Vágyamra kötözve

A Hold aranya pergőn földre hullik

Szívembe ittasul lenge selyme

Hajnalra hívó titkokat fecsegve

Csillagszemeivel fényt vajúdik.

Jó szagú éj még csenddé dagad össze

Mint lágy kenyér a szorgos kéz alatt

Majd én is úgy gyúrlak meg magamnak

Ujjam közt foszlasz vágyamra kötözve.

Égi paláston gyűrt hajnalra fekszem

Zárt szemek mögül a józanság térdel

Mint tű szavak, sorban álló fenyvesek.

Átszűrt holnapot teremt a kényszer

Ha sok vagyok is, egyetlen leszek

Miért tűnnek tegnapba a szépek?

Hallgatni vágyom

Úgy futok elébed, mint hűs patak
Pipacsszoknyák alján, lenge réteken
Tükör-lábon táncolom a kék eget
Sodormagammal oltom szomjadat.

Féltett fűzek árnyékára hajlok
Hogy test a testen oltalom legyen
Pihenj rajtam, vetett ágyad leszek
Álmaimban nyugvásod ott hagyom.

Tekintetembe bélelt a messze
Közeledbe folyok hangtalanra
Csobogásom rád ittasul, s Veled.

Mert mindent felejtek, mi nem Te vagy
Ezerszer suttognék még füledbe
Hallgatni vágyom a jövő hangokat.

Bírj maradásra!

Ha maradásra bírsz, beléd költözöm

Míg hervadó tükrödbe virraszt a szép

Láss, ne csak nézz, álmod lebegőfehér

Háborítatlan égi köntösön.

Mert láttalak, félve bámuló szemed

Bontottad messze ágyamra járva

S ha vissza-visszatérsz, lépj hát vigyázva

Ha tűzzel játszol, tüzemmé leszel.

Forgatott zsebeid kincseit szórod

Hisz maréknyi hittel a kincs te vagy

De ne játszd a tékozló bohócot!

Leszek falad, karcos körmökkel bonthatsz

Tetőd fejed fölött, biztos otthonod

Titkod, hogy mélyen magadban hordozhass.

Újra innám...

Ledől a holdvilág dunna-csendje

Vemhes holnapot szül a messzeség

Csillagszemek, mint ősi nemzedék

Együtt hunynak szender álmot veled.

Nyújtózásuk feketébe merülve

Hajnal nyugalmat fest a fellegen

Megrajzollak én is, fénytestedet

Lassan bontom, ujjaim rád feszülnek.

Lüktetésed zsarátnoklobbanás

Ha tűzzel játszol, leszek tüzeddé…

Vagyok medredbe mélyülő csobbanás.

Vágyom beléd költözésem kényszerét

Ajkad íve, mint telt mézcsurranás

Újra innám cseppbe hulló édesét.

Tavaszba írlak

(Zs.-nak)

Lehullott lombú fák karán teng az ősz

Szelet zúgatva még arcodba bókol

Langyosat körít, dús hajadba kócol

Pergő levelek közt félve elidőz.

A fény járása szemedbe keskenyül

Mint hervadó szirom avarföldeken

Jó szagúvá vegyülve légbe lebben

S átcsorduló holdhomályba szenderül.

Álmodj csak, álmodj, színeset, vígat

Pillekönnyű szárnyon gondtalan áradj

Télbe hömpölyögj, új tavaszba írlak

Hol nyoma sincs a lassú hervadásnak

Majd lehullok én is, bánatba sírlak

Könnyfolyón sodorlak, magamba fájlak.

Vetetlen szómagvaim

Holnapra csorbul az éj sarlója
S percről-percre fogy, mint szó néma számon
Kimondatlanul, gondolathatáron
Lebegve, mégis tarlóra halódva.

Mert érted hallgatok, s szómagvaim
Elvetem új tavaszsarjadásra
Hol zűr-zavar nem kerget halálra
Ott majd vezeklünk a múlt halmain.

Átlépett szürke álmokat tűr a most
Egyre csak várok, kitolt türelemmel
Jégcsappá fázva jövőt koldulok.

Magasba vágyom kitárt kezekkel
Majd lesz a szép, de fentebb hogy jutok
Magamban cipelt mázsás feszülettel?

Szakadnék

Borszéki napfelkelte

Ölembe fűzöm a nyár illatát

Völgyület ívének lágy Kerekét

Hol a vén Havasok lába összeér

Oly jó ez az elbájolt ringatás.

Ott, hol a hegygerinc felmagasul

Szűz fenyők kalapja eget pettyez

Végtelenbe ér a föld a mennyel

S csereklye remegő neszén csitul.

Míg gátat tör összemosásom árja

Isteni csendben sarjad az éjjel

Fátyolba rejtett fenyősuttogása.

A pisla nap is dacol a fénnyel

Felleg mögül kezeit kitárja

Aranysugarát férceli az égre.

Fény a félhomályból

A Hold teste az ég torkába hullik
Csillagszemei éjre szenderülnek
Álma elnyelt feketébe süpped
A ma lomhán a holnapba csúszik.

Egyedülre fűtöm hűvös éjjelem
Míg muszájok függönyén túl lebeg
Féltett valóm, énem elengedem
Átszaladt nyarakra dől a képzelet.

Bontott pipacsmezőn szélnek indulok
Dobhártyám repeszti némaságom
Hallatnám hangomat, szólni nem tudok.

De értenéd véges elfordulásom?
Vagy visszahajlasz utamra újból?
Dereng-e még fény a félhomályból?

Maryam - Elhajlások

Ahogy az est az ég aljára karcol

Felleguszályát bíborra váltja

Vonulva hajlik, a lombokat járja

Fénykezével a fák hajába markol.

Közelít a távol, szemembe lopja

Fésült búzatáblák aranylását

Ringatózásuk puha kalászán

Külön létezésüket összefogja.

Pilláim lehunyva útnak indulok…

Bújtatott csöndemben kél a gondolat

Mint szél szárnyán rebbenő hűs fuvalom.

Elhajlok én is, mint folyótorkolat

Tengerbe szakadón, hozzád áradok

Medrembe ringlak, s őrzöm álmodat.

Szonett Neked

Bennem virrasztásod oly táguló

Mint végtelen tér a horizonton

Égre feszülve vörös pírba bomló

Lágy felhőhajlék alatt átfutón.

Lassan kibontlak magamból kedves

Rád tapintom ujjam koszorúját

Ívben körbe foglak, mint hárfa húrját

Langymeleg testeden pendül kezem.

Rajtad nyugtatom minden bűnömet

Míg az éj leple magának nevel

A holnap csöndje oldozza üdvömet.

Álmaimba lépsz, velem vétkezel

Vigyázz az úton, ha várom jöttödet!

Csak képzelem, vagy tényleg létezel?

Hajnalig

Összezárt ujjakkal kapaszkodva
Ökölbe görbítjük csontig kezünk
Fáradt tegnapok érintetlenül
Ránk kacagnak visszaaraszolva.

Úgy vágylak, mint lombágak a fényre
Tavaszvárón felfelé tekergőn
Létre tárulva gyöngén, remegőn
Testmagányban sarjadó reménnyel.

S ha az éj feketéjét meglopom
Kifosztalak, betűm Neked vetem
Míg a hajnal surranva andalog.

Bók-szavaim rád visszalengetem
Lelked szépeit enyémbe rajzolom
Jövődet rózsaszínre színezem.

Világtalanul

Úgy foszlasz felvert párnáim között
Mint forró-szűz kalács tenyeremben
Éhszagú tavasz-koldus reggelen
Tested arctalan álmomba ütközött.

Az ébrenlét már csak játék, nem való
Ablakos magány, kinézem magam…
Szemem üvegre bámul, világtalan
Visszanézek, álmodni volna jó.

Rózsaszínűt, szépeket, egek kékjét
Magasat, harapott törökmézeket
Napot rekkenőt, ölelő fák kérgét.

Az idő miért foglya a percnek
Ha menekülni nem tud, csak remél
Vágyak-e a beteljesületlenek?

Áttűnés

Rám szövődött mézízű az alkony
Pókhálóba bújja a Nap vörösét
Tavasz langy ruháját illatozza szét
Nagyot pislant, ég aljára karcol.

Halk suhintással lasszóvégre fogja
A vénülő Holdnak ősz-ezüst fejét
Udvarára toppant, mint éji cseléd
Csillagszemeit az égre gombolja.

Szellő fésül miértet hajamba
Apró hallgatásból néma csendeket
Fűzöldjén játszva libbent halkakat.

Fák magasára nő, gallyakat kereng
Visszaréved, földháton marasztal
S végtelenbe tűnve, éjbe integet.

Szőke álmokon

Merített szőke álmokon osonva
Dőlünk egymás karjába Mi ketten
S belsőm lágyra csendesül Tebenned
Mint sziklapart hullámra mosódva.

A roppant szikla is elporlik egyszer
Örökké nem zúgja tengermoraj
Terüli a mélyet, ölébe olvad
Összesimulva a végtelennel.

Messzi sóvárgásaink ringnak eggyé
Időtlen-időkig várt perceken
Sorsunk fonala sosem válik ketté.

Mert a szó melegét benned lelem
Csak Véled édesek az álmos esték
És fényesek az ébredő reggelek.

Kivártalak

Ezüstszőttesét teríti a Hold
Bágyadt arca mélán ablakomba néz
Meztelen-fekete most az éji lét
Csillagöleléssel oly puhán karol.

Fedetlen magány lélegzet-puhán
Tavaszra hívó égi lüktetés
Torpanó a test, ájult létezés
Tompán átrezeg szívem zeg-zugán.

Csontig sajdulón hiányt vet a fény
Hozzám suttog a kósza pillanat
Átzúg az egyedül opál tej-ködén.

De, hisz minden árnyalatban Te vagy
Áttűnő színed szivárványt mesél
Megjöttél hát, magamnak kivártalak.

Rejtve loplak

Ellobbant délutánba foszlott a fény

Fűbe öleltem Veled a Napot

Az idő magányom zöldjén ott hagyott

Hanyatt, nesztelen, surranó lábra kélt.

Falatnyi csöndbe pilledt képzelet

Csak a szél neszez bontott hajamban

S cseresznyevirág lehulló fuvalma

Ahogy szirmokat ejt pőre testemen.

Énem mozdulatlanságba szenderül

Míg betűimből életre fakadsz

Az óra moccanó perceken röpül.

Gondolatomba rejtve loptalak

Magamhoz zsongítva ömöllek körül

Mint búvó eget a bíbor alkonyat.

Érintetlenül

Ha rátalálsz utamra hátra ne nézz
Előre vessed fürkész szép szemed
Ott állásom lábnyomát az eső mossa el
Csak várlak… talpam pallóvégre lép.

Hisz Néked raktam felém járhatón
Botlott kavics-ösvény a lelkemig
Halomra hordott nehéz gúzs-terheink
Úgy fogynak el, mint parázs, pislogón.

Kitolt idő percein érkezel
Változásra ítélt öröm-holnapom
Hisz ember vagyok, érted vétkezem.

Érintetlenül kezem nem hagyod
Öröktől fogva bennem létezel
Átsúgott versembe jövőd olvasom.

Itt is maradok

Megvetem ágyát most a némaságnak

Négy fal közé csomagolt magányom

Érted virraszt éjszagú szobámon

S árnyak játékán csuklik félhomályba.

Belém zokogsz, kellesz, még ha fáj is

Sebét akarom a szenvedő jónak

Kortyolni dús ajkún józan valódat

Csípőd ritmusát testembe ölelni.

Felajzott hárfahúrokon bontok

Súgó dallamot hunyó szemedre

Köréd remény-holnapod vonom.

Ujjaimmal jövőmbe jelöltelek

Ígérem, itt leszek, itt is maradok

Áldott az út, mely hozzám vezetett.

Hadd vigye messze