Maryam-sziszifusz: A képzelet románca

Csend padján ücsörgök zajodtól jó messze,
alattam murvás út, felettem lombsátor,
elszédül a perc is, csak a vágy ne lenne,
rám dúsul az alkony, hozzád ring a távol.

Vörösmárványt farag napkeze az égnek
félve motoz némán, lassan csordul könnye,
bár itt lennél velem, hogy arcodhoz érjek,
letörölném kínzó bánatod örökre.

Úgy hagytalak hátra, mint este a kékjét,
mélyülő árnyain megfagyva kelt a Hold,
remegőn kereslek, mint éj a sötétjét,
s végtelen bölcső-medrét az áradt folyó.

Lennék nyár ölében könnyű röpke szellő,
végig simítnám rejtve tested zeg-zugát,
füledbe súgnám a ligetben csellengő
elárvult szeretők legszebb csengő dalát.

És lám, a murvás út csillagos peremén,
énekem óhaján megelevenedett
sziluettbe öltözött a sóvár remény,
hús-vér testet ölt az álmodott képzelet.

Ajkad ívén csókom vágytól ittasulva
pecsétként zárul, mint kagylóhéj a gyöngyre,
öled parazsán égek, újra meg újra,
kéj fűtött kohódban olvadva gyönyörbe.

Csak a hajnalharmat csitítja szerelmünk,
platánfák lombja szűr ébresztő fényeket,
s a nyíló reggel szemeinkre szenderül,
virág karodból bontom szirom életem.

Hubart - Maryam: Farsangi bálban

Ablakot nyit az ég most a szép tavaszra,
Sétámon találtam rá egy falragaszra:
Álarcodat kapd elő, farsangolj velünk,
Maskarába bújtatva telet űzetünk.

Tárt karokkal fogad most a civis város,
Ingyenes rendezvény, az ajánlat csábos!
A félholt is eljön, otthon csak az marad,
Ki már fel sem bírja a boros poharat.

- Kaptam az alkalmon, rögvest jelmezt húztam,
Két deci boromat a torkomra zúztam. -
Vallotta Maryam, kissé pironkodva,
Magát bő lepelben múzsának álmodva.

Hubart is jelen volt a mulatók között,
Babérkoszorúval igricnek öltözött.
Felforrt a bikavér már ütőerében,
Fürgén pengett lantja suta nagy kezében.

Maryam meg leült az egyik sarokba,
Rejtek-álarc mögül nagyokat pislogva.
Megfordult a bálban mindenféle szerzet,
Szegény ember, aki színes álmot kerget.

Volt börtöntöltelék, ki falon átmászott,
Akit most a kedve rendőrnek álcázott.
Szegény sarki koldus öltözött bankárnak,
Ádáz hungarista kínai császárnak.

A részeges kocsis, ki folyton köpködött,
Ezennel ájtatos barátnak öltözött.
Tisztes háziasszony, ki egértől retteg,
Medveidomárként nem maradhat veszteg!

De a sok maskara, s álarcdömping mögött,
Farsangi forgatag, s embertömeg között,
Végleg meghúzódni, badarság is volna,
Kígyóbőrt levetni nem az ember dolga.

Mégis próbálkoznak egyre-másra véle,
Ruhák mögé bújva, álarcot feltéve,
Hátha más bőrében könnyebb lesz a sorsuk
Még ha egy napra is, jobbra fordul sorjuk.

Így lett a pókból pék, rosszlányból apáca,
Komor vénlegényből cirkuszi pojáca.
Hajnal felé járt már, az igric is fáradt,
Mivel nemcsak dalolt, de fordult is párat.

Mindjárt felfedezte a pihenő Múzsát,
Ki épp újrakente ajkára a rúzsát.
- Nocsak, eljött közénk a Parnasszus szépe,
Ily csodát nem látott még Debrecen népe!

Régóta szenvedek már ihlet hiányban,
Agyam összes rémes rímét már kihánytam.-
Így dörmögött Hubart, s a Múzsához lépett,
S mint éhes gavallér tette ott a szépet.

Parnasszusnak lánya fogadta a bókot,
S homlokára nyomott egy nagy rúzsos csókot.
Átkarolta nyomban, táncra perdítette,
Megforgatta százszor, jól kimerítette.

Merítette volna, de ereje teljén
Múzsacsóktól éledt, másnapnak reggelén.
Elszállt a fáradság, fánk illat terjengett,
Roskatag tálcákról mindenki szemezget.

Két pofára tömik a sok finomságot,
Pezsgővel öblítve a nagy vigasságot.
Végül megszentelve együtt töltött órát
Maryam és Hubart megírta e nótát.

Maryam - BLF: Dalom

Avar sír a talpam alatt
magányosak lépteim.
Nincsen aki felszárítsa
a múltamnak könnyeit.

Telesedő ködhomályba
zizzenő a jelenem.
Kapaszkodnék, de nem érlek
Semmibe nyúl két kezem.

Csendben bolyong az én lelkem
madár dalok kísérik.
Az erdőnek illatától
a reményem felsejlik.

Emlékkockák úgy koppanak
mint a tűnő lábnyomok.
Viharszívem érted koldul
Hűs forrásként rád csobog.

Csak egy madár tudja dalom
Ő zengi be életem.
Szeretnék a lombon ülni,
hadd legyen a végzetem.

Kis madárkám, léten csengőm
vidd el az én szívemet
Dalold el a bánatomat
had hallja meg kedvesem.

Maryam - Csobad: Úton

Körülvesz a végtelen, elrepít a vágy.
A mindenségben keresek most új hazát.
Elsuhannak mellettünk csillagrendszerek
Elpusztult a Syrius, hát mennünk kellett!

Őshazámat elhagyni nem könnyű dolog
Új életünk hajnala újfent felragyog
Lila bolygóm, ősi lét, porrá lett helyed
Turul nemzet mind ki volt, felkerekedett.

Végtelen fájdalmam üvöltöm a csendbe!
A világűr hallgat! Nem válaszol erre.
Hiába kértük hatalmas Istenünk!
Bűneink miatt büntette nemzetünk!

Fényéveket hordozok, terhem cipelem
Megváltásért esdeklek , segíts Istenem!
Oldozz fel, kegyelmezz, hű népemet segítsd
Egyedül had viseljem-e tengernyi kínt.

Velem éledt újra fel, ősi vallásunk.
Őseink szent hitére kapott hallásunk.
Követtem, mint vad nyomát vadász a hóban,
akkor még nem tudtam, az út vége hol van?

Kétezer év messze már, a cél feldereng
Imába zár két kezem, jövőm meglelem.
Rögös úton ballagok, hitem elkísér
Árpád vére bennem zúg, népem révbe ér.

Fiatal, érintetlen bolygó a Terra.
Gyönyörű! Emberi lét alig van rajta.
Kultúránk, mi a Syriuson elveszett,
a Terrán - ha Isten akarja - feléled!

„Új Földünk” szép planétánk szeretetre hív
A példa örök legyen, Istenednek higgy!
Betegség és háború „nincsen” a neved
Tudatosult emberek itt a helyetek!

Kék bolygó tengerében zöldülő gyöngyszem,
Lemúria szép sziget, otthonunk leszel!
Szeretettel ültettünk apró magokat,
vízbe delfint engedtünk, szélbe madarat!

Az atlantiszi álom kín-bölcsőhalál
Hullámsírban nyugszik az elsüllyedt világ
Üstökösként berobbant, minden elveszett
A Krisztus tudat háló megoldás lehet!

Kimenekítettük a tudásunk javát,
ím harmadik bölcsőre, Ataiszra már!
Itt újrateremtettünk mindent, ami szép,
boldogságot tükrözött felettünk az ég!

Aranykori éden élet harmónia
Csodát tévő angyaloknak hagyatéka
Mesterekben, tanítókban öltött testet
A rombolás helyett építésbe kezdtek.

Tanulva az elsüllyedt bölcsősírokból,
Táltosaink, papjaink tanításából,
kultúrákat építettünk mindenfelé.
Ne legyen a tudásunk az enyészeté!

Az elveszett város az inkák földje lett
A Nap fiai itt találtak szent helyet
Titkot őriztek generációkon át
Birodalmuk kiterjedt hosszú út nyomán.

Inka, Maya, Azték, Olmék, Tolték népek,
a semmiből, a tudásunk által éltek!
Megtanulták mindazt, mit hinni sem mertek,
de az Idő múltával semmivé lettek.

Nílus völgye, a piramisok otthona
Hieroglifákba vésődött bölcs csoda
Fáraók, főpapok bölcsessége sarjadt
Titkukat „Moth” Istene magában tartja.

Mezopotámiának dicső városaiban,
kőbe vésték a tudást, mi halhatatlan!
Hét városnak királya, dicső Gudea,
vele élte fénykorát Mez'potámia!

Ókori dinasztiák uralma véges
Szövetségek kötettek reformok végett
Sarukkín legendája újra feléled
Agade királya, népe büszkesége.

Kopet Dag hegyei által határolva,
Ölelte Dasht-e-Kavirnak sivataga.
Ragyogta az ég a Párthusok csillagát,
építették Ktésziphónt, a fővárosát.

Arszakida királya ősi nemzedék
Országát egységbe fogta hű Arszakész
Pergamenre írva megörökítették
Vallásuk egységes jogi hitrendszerét.

Párthus vérből fogant Atilla nagy király!
Erős kézzel Úrrá lett, hatalmas Hunnián!
Hadúr kardját forgatta, bölcs királyunk volt,
Egy kézben ily' hatalom azóta sem volt!

Hatalmas birodalmunk uralkodója
Rettegett ellenfél, a hunok harcosa
Honorius császár foglya volt Rómában
Hármas koporsóban nyugszik a Tiszában.

Az évszázadok teltek, mint a hónapok.
Nemzetünk néha szárnyalt, olykor elbukott!
Hét vezér vérét adta, erős kötelék!
Azóta egybetartja dicső nemzetét!

Maryam - Füge

Út az üdvözülésig

Annyi az önzőség és rossz akarás e világban,
Nincs aki ellene vón', győznek a rosszak a jón.
Hangold össze magad, tudd holtan a démoni párkát,
Nyissad a lét kapuját, halljad a szív igazát!

Jaj, de amíg agyafúrt igazán heverészel a szívnek,
Ördögi vargabetűn, támad az éjjel, a bűn
Űzd a sötétet, gyújtsad a fáklyát, éljed a szépet
Tedd le a terhedet, eszmét nevelek tebeléd!

Bár már semmi sem úgy igazúl eme rusnya világban,
mint amin eszme segít, vagy 'mibe szólana szív
Úgy igazuljon, amint igazítád' tisztul a lelked
Üdvös a Földnek az angyalsereg, útra jövél'.

Mint aki Golgota hátán adta ki isteni lelkét
Elhagyatott vagy amint, lelked a túlra tekint
Tudja a lélek, örökkön kelve a dallama szárnyán
Mit hoz a félsz, így hát elveti rég az epést.

Ott a gyehenna segíthet, amint elemészti a bűn'id
kell is a tűz, az a láng, tán ki se jössz soha már.
Ám lényed fénnyel boritá', ím Isten imád már.
Ördögi lét ma a volt, vesztek a rosszak a jón!

Maryam - Koboldka

Naphold

Kancsójából fátyolkacseppet szövöget
Szárnyalni repít álmot, fátyolvizeket
Átszellemült arcán színesebb a világ
Naphold keringőtáncán koppan jégvirág.

Hótakarólepel gyémánt-havat terít
Álomjárta tájon, hópihéket repít
Dércsípte hóember mosolyog a téren
Fejre fazék kerül, seprű a kezébe.

Pattannak bimbószemek sziromló ágon
Harcolnak a dérrel a gubbasztó fákon
Szerencse magokat vet ki győzni akar
Tisztító arannyal áraszt a zivatar

Évszakok bohóca szellő-lábon járva
Napsugárkoszorút fon a nagyvilágra
Szeszélyes természet mosolygós kedvében
Színeket varázsol ágakra, levélre.

Szerelem csinosít szép leszek magam is
Fűt és fát beígér a Nap sugara is
Kettesben összenőtt iker a szíveken
Gyümölcsöt érlelő boldogság szigeten

Szikrázó Nap kacsint le a földi létre
Fényszárnyait tárja mosoly-ölelésre
Ringó tavak partján árnyékba szenderül
Illatos virág közt alélva elmerül.

Kicsi madaraknak tenyérnyire hagyják
Kéve ül mezőre , gabonát aratják
Vígan táncol a kalász a kasza alatt
Lubickolni suhanunk hívogat a part

Megöregszik a nyár, végső csókját hullja
Gyümölcsöt érlelő puha, meleg ujja
Illanó léptein száz virágok nyílnak
Döngicsélő méhek vissza-vissza hívnak.

Őszelőre bólintnak a virág fejek
Mérleget vonunk mivel várjuk a telet
Almaillat mosolyt fakaszt a polcokon
Kisasszonyok nyílnak iskolapadokon

Elszállt a fecske is, szellő szélre fordul
Lomhatestű az ősz, még meleget koldul
Zúzmarás reggelek dermedten figyelnek
Avar-bölcsőt vetnek, fázósan pihennek.

Korhadnak a levelek alszik a zöldje
Varjú szárnyak feketednek a felhőkbe
Krizantémok szirma gyertyalángba borul
Naphiányos a kedvünk úgy,elkomorul

Gyertyák gyúlnak sorban, mécsek világolnak
Karácsony éjjelén angyalok dalolnak
Naptárt végig járva, hónapokat lépve
Öregebbek lettünk esztendő végére.

Maryam - Koboldka

Gyümölcskosár

Zamat-tested úgy omlik nyelvemen
Mint érintésen sikló sejtelem
Karcsú kúszásod egekbe nyúló
Kacsoddal átfonsz, mennyekbe húzol
Ezer-zöld szemed fürtökre hullik
Kipréselt nedved torkomra kúszik.


Pelyhes bőrödön siklik a kezem
Gömborcádon napfényíz érzelem
Rózsaágy csalogat zsongít darázs
Lehajló karod ölelő parázs
Hajnalpír tested csábító illat
Bújnék tebeléd enném magodat.


Színed oly piros, mint lobbanó tűz
Gömbölyű formád fogaimhoz űz
Fára mászok érted dús ágakon
Levesbe főzlek forró lábason
Pitébe sütlek, fahéjjal szórlak
Csutkáig vetkőzlek, magra bontlak.


Csuhé alatt sorba fűzött szemek
Télire lefosztják fázós kezek
Kóchaján libben egy mesevilág
Pici lányok baba világa tág
Ha belőled minden napra jutna
Nem zengne gond-dal éhes gyomrunkba.


Bőröd hamvas, simulásra vágyó
Kopasz, vagy szőrös, ízedre vágyom
Légy őszi, sárga, vagy kajszi gyümölcs
Gömbölyű tested a számba kiköt
Ma még megfőzlek, ha úgy akarom
Gombócba gyúrlak, és jól belakom.


Egyszer volt, hol nem, két borsnyi rákapott
Pici pofikon mosolyt fakasztott
Mennyi csoda terem a magokból
Lopni akarna vagy csak megkóstol ?
Futkároz vígan a kertész fogat
Boszorkány éjre lámpást gyújtogat.

Maryam - Vallejo

Drága Jánosom!

Ó, Te szép férfi, én Drága Jánosom!
Lelkemen a sarjadt remény átoson,
És pirulok, míg e sorokat írom,
Nem bírom titkom magamban tartani,
Zsongó vágyam űz feléd színt vallani.

Mikor először szemem Rád vetettem,
Vaslady mivoltom porba temettem,
Elhantoltam már konzervatív múltam,
De, sutba dobom ódon büszkeségem,
Mert tüzet szítasz lázas szenvedéllyel.

Nyolcvannégy! Jani, emlékszel a napra?
Együtt mentünk ki a pesti piacra,
Míg mohón turkáltam zöldségek között,
Te szerfölött néztél, buján s kéjesen
Legeltetted szemed a két térdemen.

Gulyáskommunizmust és levest főztél,
Szakácstudományoddal meg is győztél,
Zöldséget beszéltél puculás helyett,
Meglehet közben én is etettelek,
Mikor szoknyám alatt matatott kezed.

S midőn híre jött, Albionba nézel,
Gyöngyös homlokommal, remegő kézzel,
S láva ágyékkal az Urat köszöntem,
Köröttem mindenki klimaxra gondolt,
De én tudtam mi az mi belül tombolt.

Ködös hazám, s szemem, folyvást keresett,
Attól a perctől, hogy tudtam jöttödet,
Borotvát vettem, hogy szőröm lehúzzam,
Tudtam, nem szőrözöl, csupaszon szeretsz,
Legvidámabb barakkom tiéd lehet.

De könnyeket csalt a hűvös értelem,
S Téged titkolni vagyok kénytelen,
Hisz magából vetne ki saját hazám,
Lazán, ha a sajtóban híre menne,
Hogy szemem tévedt egy proli gyerekre!

Soha nem feledem a szép napokat,
Hömpölygő érzelmem, titkolt csókodat,
Veled jövőmet össze nem köthetem,
Gyötrelem kínozza rongyos életem,
Búcsúzom Jánosom, édes végzetem.

Maryam – Geisz László

 Álmodik a remény

Ébren álmodott csókba zártalak
Szótlan csendemben némán vágytalak
Neved ajkamon, mint nyíló szenvedély
Ezerszer kimondott átok szemfedél.

Kóró vagyok, ki rózsa lábához térdepel,
Egy porszem, ki nálad semmit sem érhet el.
Mint érett gyümölcs a fának ágán,
Hogy megkóstolj végre, oly' boldogan várnám.

Bár lennék hajnalod, ébren őrizve édes álmodat
Csillagos éjszakád, Beléd ringatva titok-álmomat
Harmat-reggeled, hogy együtt ébredjek Veled
Hisz nélküled szomjazó sivatag leszek.

Álmomban kitárulsz, ősi kereveten,
vágyaktól táguló Világegyetem.
Titokzatos mélység, Marianna-árok,
testednek temploma, hová alászállok.

Meztelen érintés forró ölelése
Remegő sóhajon kitárul a légbe
Ölembe vonzom vágyjáró ritmusod
Feszült tested ívén járom szenvedély-virtusom.

Az idő is megáll, nincsen ma, nincs holnap.
Vágyamnak nedvével dúsan meglocsollak.
Hullámodba vetve tágul a képzelet
Elapad a tudat, sodor az élvezet.

Sajnos, mindez ábránd, plátói szerelem,
azzal is beérném, ha megfognád kezem.
Lelkem templomában teret nyitnék Feléd
Csak egy szót szólj kérlek, míg álmodik a remény.

Maryam – Geisz László

  Szertefoszlott álmok

Szerettem volna nyugodt öregséget,
meleg kandallót, mellé hintaszéket.
Hol ábrándozva szívnám vén pipámat,
s öreg szívemet nem gyötörné bánat

Szerettem volna magasat és mélyet,
hó-tiszta szívet az emberiségnek.
Szeretet-kaput nyitni a világra
hol a lélek szabad, de mind hiába.

Szerettem volna, és nem magam végett,
ha majdani jobb lét nem csak ígéret.
Falat kenyeremre mondják, hogy várjak,
amíg próféták a húsban turkálnak.

Szerettem volna egy igaz világot,
könnyáztatta szemnek nyíló virágot.
Hitet, reményt, nem csak talmi gyöngyöt,
embereknek vigaszt honi magyar földön.

Szerettem volna adni minden szépet,
hinni eszmében, ami szinte éget.
És ha megtaláltam, amit úgy vártam,
zászlót lengetni, hogy gyertek utánam.

Szerettem volna pegazus szárnyakat,
kenyérmezők fölött vígan százakat.
Terhek nélkül hordani az éveket,
felhők nélkül láttatni a kék eget.

Szerettem volna, így hozta az élet,
kandallót nem vettem, nincs hintaszékem.
Fiatalságom volt, mi álmom űzte,
de szertefoszlott, mint pipámnak füstje.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés