fa - Felhatalmazás magamnak - rólad

Azt hittem, már elmúltál,

mint vakondtúrás

nyári zápor után.

De fűbe temetetten is létezel,

az alig-út alagút hozzád vezet.

Mint szúnyogcsípés,

ha egy hete már nem viszket,

de bőr alatti emléke

felszínre sajdít pírfoltot.

Rájöttem,

nem tárgyak őriznek,

én hordozlak magamban,

soha meg nem született

gyermekemként.

Vajúdok veled minden nap,

hogy egyszer keblemre

öleljelek.

Minden perc újra szerelem,

benne új terhesség,

új várakozás.

Hamarosan elérkezel.

fa - Zárójelentés magamnak - rólad

Márványra ölellek,

kihűlt a lüktető mellkas,

hajnalig nem mozdulok,

ma végre nyugodtan alhass.

Megunt párnád leszek,

meggyötört takaró,

akárhogy nyűheted,

álmot nem raboló.

Titkodat súgd belém,

nem éled visszhang,

mint kútba gyorsuló

idő, útja csak egy van.

Én is csobbantam már,

azóta elült neszem,

a marmuló némaság

csendjében rejtezem.

Dermeszt a víz,

körbefog opál magány,

szádra vetett csókom

pecsétviaszba zár.

Sunil - Lángsirató

Morzsolhatnám a könnyeim,
mit szívemre botoz Neved,
míg álmaink örvényein
vezetne százlátó szemed.

Lapulhatnék, mint pillanat,
percek begyében, - sótlanul:
de Lélek ébred, szív szakad,
s ajkunk a vágytól szót tanul.

Fülelnék, hol lobog a szó? ...
Lángját, bár nem forrom Veled:
e pernyeverte sirató
hamvára verselem Neved...

fa - veled őszülök

öled

kenyérmezők ringása

óíz

harmatvízben mosdat

holnap

tán köd fala táncol

fényt is

tarlón tallóz tolvaj

ősz-had

Nap-aranya csörgedezik

lombváz

testét illegeti

csípős

szélrohamokban

végleg

beléd csitulva

markol

éhfagy húsomba

fa - éjibáb

ma lepedőmre gyűrtelek

tájkép, csata után -

hogy aztán vedlett

halotti lepled

hajtsam sután

katonás rendbe:

kisimult az éjszaka

magány-illata tovaszállt

fa - Karóba húztál...

Karóba húztál

és odavetettél

az éji varjak elé

kizsigerelt koncnak,

minden sötét perc

egyre csak mardos,

ha meg nem foghat, -

hát el nem enged,

oltatlan szomjjal

koszorúz, cserepes

szám résnyi ajkad

helyett sóhajt

csókol, számolatlan.

Már messze jársz

az álmok útján,

de én, ím',

itt marasztallak:

te vagy a csönd

sír-

boltomban,

hiányod mélyíti a teret

bennem és felettem,

hadd öleljem,

míg akad csupasz kar,

konok szellem, -

s ha mind lelankadt,

már én sem leszek,

csak árnyék, mögötted.

fa - ágyad

ágyad testem,

megvetem magam,

kemény fekhely

finom léleknek,

csupasz szavak

óvón takarnak,

törd fel héjuk,

alattuk rejtezem

fa - szótl anv ers

csa k han gok