reitinger jolán: A csend beszél

A csend rólad beszél,
s harmat a fű között,
lehullt lomb szerteszét,
fehér babér között,
ébredő pirkadás,
moha a fák mögött,
moraja hallgatás,
mit nap és éj sodor,
matató fényben árny,
küzdelme menny, pokol,
s ha utadon haladsz,
hol e nesz tiszta folt,
netán tüske akaszt,
csendedben lesz naggyá
mégis minden szavad.

reitinger jolán: Adventus Domini, a negyedik gyertya

Merülj el a szeretet erejében,
kitárul e pompázatos világ,
lila, rózsaszín fest drapériát,
ünnepi díszben fürdik a lélek.

Ragyogásban dicsőség lel helyet,
tiszta fénynél enyhül az árnyék,
élő csended jelenésre vár még,
előtted a bőség nyugalma pihen.

Csengettyűk zajában hozzá suhansz
völgyedből fel, Ő hegye szikláit
szórja, mennyei azúr villámlik

az öröm hevétől, felolvad
gyantacseppben az üdv és a malaszt.
Így jön, gyertyák fényében közelít.

reitinger jolán: Adventus Dimini, az harmadik gyertya

Vezeklőn érezd, jön szárnyra kelve,

szabadulás öröm ünnepet ölt

alázatban éld e boldog gyönyört,

megváltás imáját fogd kezedbe.

Szépsége arcokon, vágy szívekben,

győzelmét zengik arany fény-kürtök,

gyónásba halnak bocsátott bűnök,

engesztelés szava szól: Úgy legyen.

S ha érkezik a kőnek lelket ad

és testet a kalácsnak, kenyérnek,

igaz vigaszt a Föld emberének.

Engedd magadhoz mennyei fiad,

visszhangozz tiszta tűz-forrásokat,

Merülj el szeretet erejében.

reitinger jolán: Adventus Domini, a második gyertya

Szólj, Világosság vezére érj el,
Dicsőség neked is szent Szűz Mária,
lassan alászáll angyal ária,
s a szeplőtlen fogant csodatétel.

Méh-bölcsőben nyílik rózsahalom,
körötte széna, illatos mirha,
örök reménység végzetünk titka,
Szent örömnek, Szent vére adatott.

Úr angyala csillagkoszorút fon
áldozatunk szent oltárán a mennynek,
ajkaink örök hálát rebegnek,

fénye kísér bennünket az úton,
térdepelünk megbocsátásokon
vezeklőn, érezd jön szárnyra kelve.

reitinger jolán - Adventus Dimini, az első gyertya

Lila fény-varázs lebbenve hallgat,
árnya inog, bűnbánás böjtje még
malaszttal teljes fátylát szórja szét,
hittel telt létre rózsaszókat aggat.

Ajtód elé a Fény szárnya lebeg,
s ha lelked zaja reménybe csitul,
szeretetben élj és azon is túl,
kopogtatód várd, hozzád közeleg.

Áhítón néma csend nyugalmat hint,
ahogy rád száll az öröklét-érzet,
szentlélek tár eléd mennyei képet,
bűnt megbánt lelked jutalma ez mind.

Meghittség pátosz szépséget repít,
szólj, Világosság vezére érj el.

reitinger jolán: Nyurga ősz

Most az ősz dalol s nyomokba lépked,
álmai fátyla már dér borúja,
s ahogy ringatóznak, kergetőznek,
levelek hullanak szomorúan.

Mustár színük borostyánba játszik,
aranyát ejti a halkszavú tölgy,
az opált bűvölő alkony látszik,
vérpiros ruhát ölt az öreg hölgy.

Már ködben alvó az erdő s a rét,
áttetsző Holddal toporgó ősz jön,
a Kelet ködfátylát oszlatja szét,
éjszaka surran selyemcipőkön.

S megannyi sárga pillelevél száll,
sürög-forog, zizeg a rőt avar,
mint holmi hernyó szőtte puha sál,
libben, ahogy a gyenge szél kavar.

Ó, szép idők mikor a kertekben
virág ringott a reggel homlokán,
szárnyas gyönyör izzott az erekben,
s fürtös nyár dalolt bibék hímporán.

Nyár heve kihült a sarki poklon,
borzongás duruzsol kamasz szelet,
tűz melege ölekbe dorombol,
ó, ősz, a nyár márcsak emlékezet.

Mityka- Őszi tor

Hubart - Magányod hullámain

Leszállt a ködös alkonyat a fákra,
csupasz ágain most rongyként fönnakadt.
Fáradtan dobod szép tested az ágyra,
oly nagyon egyedül érezve magad.

Szálalgatva a lét múló perceit
átgondolod régi emlékek sorát,
levetnéd válladról súlyos terheid
szürcsölve magányod savanykás borát.

Nyíló kehelyben állig gombolt lélek -
az est varázskarja csendben átölel.
Tompák az árnyak, elmosódott élek
vigyázzák azt álmod, ha a csend fülel.

Ágyad ringó sajka, s szobád csatorna,
csillogó tajték most a paplan fodor,
langy széltől dagad a párnavitorla,
vad vágyad már színes kalandra sodor.

Hubart - Maradj még

Maradj még, hisz oly hosszú az éjjel,
Sziporkázva égő csillagom!
Ha kél a fény, nem lesz irgalom,
A hajnal az álmunk zúzza széjjel.

Karodban jó, és színes a sötét,
Amikor behunyom a szemem,
És nem érdekel, hogy vétkezem
Mohón kutatva bársonyod ölét.

Mert nem adnám én e néhány órát,
Nem cserélném el egy életért!
Vérem zubogva zúg, érve célt.

Folyó vagyok, és te duzzasztógát,
Robajjal ütök én léket, és
Halálunk lesz majd az ébredés.

reitinger jolán - az alkony dorombja

Barna leplével, ha jő az alkony,
Pendül dorombja szobám ablakán,
Köröskörül tompa zaját hallom,
Távol csattog egy szürke csalogány.

Oly sejtelmes e szunnyadó világ,
Csillag-sziporkáját szórva táncol,
Majd ellövi fényes sugárnyilát,
Augusztus tegzéből a vándor.

Szélesedő a tágölű mező,
S a kelő Hold ezüst fala mellett,
Némul az óra, altat az idő,
Tapogatózó vágy oson beljebb.

Álmok hívnak- talán szebb valóság -,
Andalgó zene sóhaj ütemén,
A szusszanó lelkek nyíló rózsák,
Ahogy nyílik a selymes puha éj.

reitinger jolan - Tisztán csengő

Fodor Ákos

"elalvás előtt tisztázd: tiszta vagy-e vagy
csak mosakodtál"

Mikor még szűz az erdő tiszta csendje,
nő a homály derengő fényben úszva,
enyhül a lég s a lenge lombok újra
halva hallják halk neszeit az estnek.

Szemedre vetül az örök boltozat,
gyöngyházú igék jelenésre várnak,
mosott kéz kulcsot ad esti imának,
míg bolyong a sűrű éj az ég alatt.

Vajon mersz-e lépkedni a körmenet
sziromszőnyegén, hol tücsök hegedül,
tisztának hallod-e egyesegyedül,
mit játszik húrján a lelkiismeret.

S feledés ostyája, kelyhe tisztes-e
vagy inkább sunyin álomba menekülsz.

reitinger jolán - Fényneszek

Erre, ahol lakom van egy csendes liget,
bodros levél árnya patak partján vezet,
bozontos fák ága zúgva hajol össze,
terebélyük násza nyugalom örökre.

Smaragd zöldje alatt mókus ugra-bugrál,
s levendula mezőn méhet itat nektár,
fényt orsózó ága égi rokkán pereg,
messze futó patak s távolban a berek.

Opál gyöngyház dereng az enyhe lombközön,
aranymentés kocsis míves sugárözön,
csapzottan ügetnek, lova csupa tajték,
széllel parolázik, levélhát a hajlék.

Odébb egy tűzfátyol, amelyet szőtt a Nap,
áttetszőn pihegve nagy pillék ringanak,
e bűvös hálóban, mely aranyszínre vált,
szárnyukkal rezzentik az orsón a fonált.

Kíváncsi fellegek néznek lombhomályon,
mint keringőt járó táj álmodta álom,
figyelik, amint a lég csillogva perzsel,
s vakítanak apró, rezgő fényneszekkel.

Mityka - ZÖLD JÁTÉK RÓZSALEVÉLEN

Rózsalevélen
zöld fut a fényen,
tört sugarassa
ring színesében,
jaj, hova pördül,
jaj, hova zöldül,
várja a társa
színkebelében,
szál csak a rózsa,
zöldbefogózva
út labirintját
körbekígyózza,
rózsalevélen
nap fut a fényen,
hártyaruhában,
hárfazenében.

sziszifusz - Vízió a hőségben


Fátyolos melegben mikulás szaladt,
szakállát csókoltam karcsú híd alatt.
Palástja pirosát szétkentem arcomon,
nyári mikulás.... ma rólad álmodom!

Ajándék lettél, váratlan őrület,
mely csak észveszejtő hőgután szület',
ujjaimat cukros puttonyodba túrom,
szánkódon csúszkálok lappföldi azúron...

Reitinger Jolán - Mézillatú nyár

Mézillattal szökött be a nyár,
Hogy találkozzék veled s velem,
Halványzölden ringatott a nád,
Madárfészek bújt meg csendesen.

Borostyán palackzöldjén bogyók,
S a fenyő friss selymet hajtatott,
Folyondáron ringtak a rigók,
Hársfa csöndje körbe baktatott.

Olív szín felborzolta ágát,
Aranyvirág, korona gyanánt,
Rajzó méhek zümmögték nászát,
Vízililiom őrizte haránt.

Illattal bódított és álltam,
Az érzés innen el nem ereszt,
Jázmin pettyet vetett a tájra,
Csábított egy vadrózsa kereszt.

Virágillat, bársony barázda,
Zöld pázsiton fehér százszorszép,
Egy zöld mákgumó kezdett táncba,
Napvirág küldte üzenetét.

Ringatott puhán e délután,
Moha zöldjén függött a szemem,
Mézillattal szökött be a nyár,
Hogy találkozzék veled s velem.

Hubart: - Megkoronázva

Könnyelmű asszonyként tobzódott a Nyár,
Napnak aranyából osztott dús kegyet.
Rőt pipacsokkal felizzott a határ,
elbambult az állvány, és rest volt az ecset.

Királynői csókja ajkamra égve,
megbabonázott a múló pillanat.
Tartottam volna erővel, hogy még ne
ragadja el tőlem kóbor fuvallat.

Hímezte már a palástját az alkony,
s őszülő fejemre koronát rakott.
Bíbor borult rám gazdagon a parton,
Pünkösdi királyként némán álltam ott.

agota-barna csönd

Este kalárist csókol a nap, a tóra.
Hattyúnyak hajlik,
ring a nád meg a sás
békaszóra.
Lágy esti széllel, az illatos alkony,
fűszálakon hárfáz,levelet csiklandoz,
apró virágszirmot cirógat
a parton.
Susogva szerelmet esdekel a víznek,
hullámgyerekeik nyugovóra térnek.
Hunyorogva néz még a lemenő napba,
barna csöndkabáttal azt is betakarja.

Radnai István:

SZUBTRÓPUSI KÉPTELENSÉGEK KÖZT

amikor csöndedre vágyom
csak sóhajod vagy álomlélegzeted
feldobva minden sikolyától
amely míg ébren voltál önfeledt

most édesbélű csöndedre várok
paplanra mely alatt narancs terem
felüdülve szomjazom husától
innám csak innám szüntelen

már belezuhanva lét-paradoxonba
bolyongok s nem lelek otthonra
saját kulcsomat magamba ejtve hét

napja vagy tán tizenhárom zárom
remélve újra találomra megtalálom
viaszként forr rám egy veres pecsét

Mityka-PRÓSZA

Ma is tudom, ha kellett, tízszer tízből
nagy boldogság sült kukoricalisztből,
nem recept volt, csak anyám gondolása,
a cukros tejbe álmát szaporázta,
a három ujjbegy mérték volt a sóra,
s ráporciózva szódabikarbóna,
csak ámulóztam tétlenül körötte,
ki-bejártam közben, míg megsütötte,
és mint aki az orromnak adósa,
úgy illatult a tepsiben a prósza,
a furcsa édes íz volt az ajándék,
csak lestem, mintha karácsonyra várnék,
s ha összesárgult, ragadósra égett,
úgy ettem, mint a paraszttörökmézet,
s hogy fogínyem a földi jót is értse,
a számban mézzé édesült a vége,
még emlékszem, az csuda egy világ volt,
a tél kiszítt, a nyár meg csontig lángolt,
bár minden ízét tartósra habzsoltam,
csak kavarog a szélfútt gyerekkorban.

Reitinger Jolán - Így szeress

.... olvassz, mint jéghegyet a Nap tüze,
legyezz, mint rezgő pálma levele,

kötözz meg, mint ökörnyál a mezőt,
sebezz, mint nyíl a kristálylevegőt,

űzz, mint vad ki pár után csavarog,
hívj, mint sas ki prédára acsarog,

ringass, mint hűs szél a búzatáblát,
zsongj körül, mint méh a szőke kaptárt,

ölelj át, mint folyondár a fákat,
szívd vérem, mint vad fagyöngy az ágat,

akarj, mint érett szőlőszem a prést,
úgy szoríts, mint kenyérszegés a kést ....

Radnai István - AKÁRHÁNY ÉV UTÁN

víg ölén kapaszkodol keményen
kamaszkodol pedig kamaszodtál régen
ölbe temetni mint a fát s felrakni mérték
de dúl az életed határát kimérték

feldúltan érkezel már alig vétkezel
nem sietsz öltözöl nem vetkezel
rajtad feszül a duzzadt pizsama
nem kell a rím ímhol a kín a siráma

de mikor melle ringva feldereng
a mont blanc alatt megállsz és ô fent
és megtaszít a korhadt emlék

letéped róla s magadról mindhiába
eszedbe jut mind erénye és hibája
lázadsz önkényed ölel öli az elméd

Mityka - Májusi csoda

Borult az ég, esőre gyűjt a május,
dús nektár íztől duzzad a virághús,
és kiszívják a mérhetetlen éhet
a virágszirmok öléből a méhek,
elképesztően egyszerű a nász itt,
a levegő a levegővel párzik,
a zöld kilép egy táncra önmagából,
és maga szülte színekkel viháncol,
a csönd a felhők grádicsára lépked,
az összes illat illón fölfelé megy,
valami ősi ajzza föl a fákat,
aztán a szirmok illőn összeállnak,
a lassú csoda izzik, mint a katlan,
egyébként minden őrült mozdulatlan.

Mityka - Megértő

Nem bír nyolcvanöt évvel.
rugaszkodik és térdel,
káromol, nyugtatást ad,
imádkozik és támad.

Úgy esd, hogy sose kérlel,
igéz az öleléssel,
s én befogom a számat,
hogy hallhassam anyámat.

Nem bánja, hogy nem értem
hatvanöt gyerekévem,
a nyáj élén kolompol,

s én bóklászok a réten,
hogy ki-kilegelésszem
a jó füvet a rosszból.

Hubart - Esteledik

A világ vörösre dörzsölte szemét,
Megsiratta ő a kivénhedt Napot,
Ki búsan a rét füvébe harapott
Feledtetve régi nyaraink hevét.

Gyászba borult a táj, sötét bakacsin
Fedte be a róna minden zegzugát.
Könnyű álmokra ürítsünk szent kupát,
Az éj nehéz szaga: égett paraffin.

A gyásznép már régen hazabandukolt,
Pislogtak az égen árvult csillagok,
Észre nem vette tán senki, mint ragyog
Néma tó felett a bolond telihold.

Nagy Zsuzsanna-A TAVASZ ÍZE

Tavasz vére csorog alá a tájon
csókot lehel fák karjára a fény
rózsaszínű felhőarc -színes álmon
lustán nyújtózó ház mögött a kék

hómaradék kísértetére az égből
harsogó madár éneke rikolt
csirip-csirip víg dallama szárnyal
árnyak mögött elhaló tél sikolt

naplándzsák pengéje keresztbe vágja
jeges völgyek megfagyott kévéit
bársonyszél-paplan borul a szántásra
altatva bő termés ígéretét

zümmögő kórus -méhek keringőzve
reményteljes álmukat hintik szét
dermedt csontjaimat élettel szőve
reám csókolják a Tavasz ízét.

narnia-ha ecsettel...

Sziszifusz - A Hold ma


Meztelen ágak fázós erdeje,
szürke lepedőre tapadó kék.
Mély vánkosába süppedt ma bele,
csak ajka látszik, - aranyló nyakék.

Sötét réseken surran a drága,
hamisan bujkál keskeny mosolya,
űrbéli bálba siklik a bája,
bús télikabátba toppanó csoda.

Dobban az óra piros rugója,
maskarát ölt gyarló földi vágya,
felszállna hozzá végtelen csókra,
fekete szárnyú égi határba.

Mityka - Rőzseláng

Kis iskolásként már az erdőt jártam,
prédát keresve minden száraz ágban,
s úgy egyengettem hosszú, szálas sorba,
akárha roppant reccsent kéve volna,
jó szemeimmel kilestem a fákat,
hogy melyik karjuk indult száradásnak,
ha hagyta, úgy - ha nem, akkor is törtem,
s míg horzsolásuk csíkján szöszmötöltem,
már raktam-tűztem bírható halomba
a csíkra kiterített madzagomra,
nagy térdeléssel összemarkolóztam,
hogy fej, se váll ne kínlódjon csomóban,
s a ropogás utáni csöppnyi csöndben
a biztosító hurkot rákötöttem,
majd indultam, mint templomból a hála,
a szívem verte léptem ritmusára,
s hogy a fáradtság messzi kerülgessen,
le-letettem, majd ráegyenesedtem,
beboldogultam házunk udvarába,
fölaprítottam fűzvesszőkosárba,
s míg lestem hogyan örülik a kedvem,
a felnőttségbe is beleszerettem,
s úgy adott lángot akkor az a rőzse,
hogy ma is szítok meleget belőle.

Hubart - A természet patikája
(A kockázatokról és mellékhatásokról ne engem kérdezzetek)

Pápuáné asszony így szólt az urához,
A vénülő pohos, puhány pápuához:
Bár súlyra te vagy a legnagyobb pápua,
Hosszú dárdád nem döf, a hegye már puha.

Nem jut köcsögömbe már egy finom falat,
Unom már a banánt, meg a sózott halat.
Restellte a dolgot immár a mihaszna,
Varázslóhoz indult a törzsi piacra.

Elmesélte néki keserves nagy baját,
Hogy új dárda kéne, tönkrement a saját.
A bölcs sámán fogott ős pápua dalba,
Majomtök-párlatot keverve italba.

Mágikus lötty, hajtsd fel, ez elég lesz mára,
Aztán otthon legyél az esti imára!
Iszkolt a pápuánk, asszonya már várta,
Meg az egész éhes bennszülött dalárda.

Míg az asszonykórus vágyaival bételt,
Szágógumit rágott, meg kateku bételt.*
Új varázsszert hagytak atyák a fiakra,
Így született meg a pápua viagra.

2011. február 15.

*Benszülött ajzószer

Reitinger jolán - Panasz

Most a szívekbe az alkonyat vet ágyat,
Vérszögbe halkul a finom-sebű élet,
Hangtalanná vált az útját szegett bánat,
Jajszavak verik fel a messzi vidéket.

Halálba andalgó magas meredélye,
Rideg folyama a didergő könyörnek,
Szirtfokon keresztje mered feketéllve,
A szent alázat nem örül soha többet.

S nem moccan a szárnya, csak árnya remeg már,
A mély csönd-fa tömörül lélek-bilincsbe,
Az ég felé vágtat a vérbe fagyott táj,
Fényt küld feléd az elakadt-szavú minden.

Véréből szőtt könnyfátyol párája terjed,
A sors sóízű közönye sebét marja,
A szív nem haragszik, beledermed,
Csak sír, zokog egyre, pedig nem akarja.

Radnai István:

BOSZORKÁNYKONYHA

vaddá leszek nem rejtőzöm bozótba
csak testem egy becses része
lehet a szerelem-porond bohóca
nem rizspor rejti nem apadt fészek

s nem számít a születési dátum
fenékig gyönyörrel túlcsordul a csésze
bár nem fogan már benne fátum
sikolyra és bicsaklásra kész-e

megtudod ha zöldfülűt nem ölelsz
érett s felásott ágyásában lelsz
helyet elszórt magodnak s kövér

dús melegtalpú ültető gödörben
a tetőfokán a kéjtől meggyötörve
sűrű levében fő meg a gyökér

Péter Éva Erika - Vallejo

A fény íze

Kóstoltad már a fényt?
Milyen lehet
íze, ha nyelvedet érintené?
Gyermekként tavasz, friss eper,
lédús pirkadat,
kortyonként rakódott lebegés...
Kevés képem éled,
édes gyermekévet felidézzem,
de még érzem az olvadó cukor milyen.
Kút mélye, miben
a cukorcseppek ringanak...
S a szavak, anyám ha szólt,
Dalolt, derült arca fénye,
Mint nektár csurrant minden igéje,
ahogy fölém hajolt -
nyíló bimbó a színek küszöbén,
keringő elektron - izzó;
mily jó volt, mily finom!
Vagy tán az első csók, mi bohók
mohón nem a fényt ízleltük ott?
Azóta hányszor elhagyott és megtalált!
De annak az elsőnek
édes zamatát még érzem ajkamon.
Vallhatom, csak fájdalom
ha nem zártuk magunkba mélyen...
De él! Minden simuló
szenvedélyben, gejzírként fakad.
Szabad a lélek, s megéled
újra, fürödve, fénybe fúlva,
- mondd, milyen az íz, a régi zamat,
mi úgy tapad, mint vakító
ujjlenyomat, holdvilág-erezet?
Ó még hány fejezet kell
hogy mondjuk végre,
ráleltünk a fény ízére!
Érett fejjel a mindenségben
járva, rátalálva a hömpölygő
napsugárra,
mely aranylón fényes,
s mint a méz: ÉDES! ÉDES!

 Sziszifusz- Forró ecsettel

Versekbe lopom az égető szerelmet!
Rímek tégelyébe öntöm olvadt hevét,
tűzvirág színeit mázolom szerte-szét,
mit' vágyaim lángnyelvű ecsetje festett.

Szökellj szószirmokon mezítláb dalolva,
ölelkező hárfák zenélnek füledben.
Ritmusára kacér lepkeszoknyád lebben,
soraim közt villan combod puha csókja.

Tobzódj verseimben tündérszép szerelem,
Álmok forgatagán sodorjon ősi tánc,
lobogó máglyákon szüless drága románc,
füzetem lapjain égj örökké velem.

Mityka - Csordaoszlás

Csak himbálóztak. Közibük por szállott,
a tőgyük teleszíva danolászott,
a lomhaságuk maga volt a béke,
csak jöttek, egymás ritmusába lépve,
el-eldülledtek, s nem látszott a csorba,
mert ringatózva illődtek a sorba,
a gazda tudta – kapuját kitárva,
hogy betódulnak nyomuk hajlatába,
a tódulásra megpihent az égbolt,
olyféleképp, hogy nézni is nehéz volt,
s ahogy fogyott a nyitott porták torka,
úgy észrevétlen elfogyott a csorda,
majd be-beálltak, egyenként, meg közre,
az istállóban elidőzött csöndbe,
a meleg összegyűlt, a vályú tellett,
a sajtár öblöt tátongott a tejnek,
s én kinn az utcán szálló porban néztem,
hogy vásik el a csorda észrevétlen,
csak bámulóztam, hogy az égből tudják,
a nagy rendet a kapuk, meg az utcák,
nem térült-fordult semmi, hála égnek,
de volt eleje, s vége az egésznek,
s ha reggel rántott, azt sem értettem meg,
hogy úgyanúsígy összegyülekeznek,
nem kelt parancs, az egész újra megvolt,
csak bolondságként durrogtattak ostort,
a fű kiharsant, tej sarjadt a zöldből,
így adott Isten körbe a gyönyörből,
s hogy ne osztozzon senki semmi jusson,
úgy intézte, hogy mindenkinek jusson.

Mityka- Pokoljárás
 

Mityka - -Fehér rejtjelek

Üzent a tél, s a fehér ákom-bákom
friss hó pamacsként sorjázott a fákon,

hó üzenet, s ha annyiféleképpen
íródhatott a könnyű hóesésben

bokrok ölére, ágak ujjhegyére,
lehet akármi, nem akármi mégse,

mert úgy csillog a téli déli napban,
olyan fehér, hogy lefordíthatatlan.

Reitinger Jolán - Lomb között

Fák lombja közt élnék veled,
ott mindig szépen süt a Nap,
fentről néznénk, hogy tekereg,
az út, torpan talpak alatt.

A végtelent látnánk vakon,
szarkát hallanánk, hogy csörög,
virág csókolna homlokon,
lelkünkben csönd, a puszta csönd.

Esőt ültetne ránk az ősz,
elhalt levél, ha hullana,
törzs adna vájt odút s erős
sodrásokat az éjszaka.

Mikor a tél lecsapna ránk,
szerelmed lenne a büntetés,
új lobogást, tavaszt kíván,
perzselőbbet a lüktetés.

Szellőn kergetnénk éveket,
színeznénk minden holnapot,
s ha a szivárvány szétreped,
szállnánk akár a lomb, a lomb.

bZsanna  - EGYSZERŰ SZONETT

Megfakult az ünnepek piros arca,
Cukros papírok hevernek szerte,
Sötét a szobám – keresztben lenyelne,
Emészt a mindennapok unott harca.

Szeretsz, nem szeretsz, klasszikus e kérdés,
Sebtében válaszolok magamnak:
Szeretsz! – mondom oly határozottan,
Mint esküdtszék a bírósági végzést.

S e döntés megfellebbezhetetlen,
S míg elsiklok az ellenvetéseden –
Megálmodom szépséges szerelmünk:

Most, hogy immár egymáséi leszünk,
Az ünnepi pírt arcomra felteszem,
S majd képzelem, hogy cukorkát eszünk.

Agota - Már csak te

Szoszircsi - Csendem

Rézhorgok akadtak a felhőbe
ahogy térdedre rogyott a Nap,
selymes rétek angyalszárnya
szállt némán az ég alatt,
az alkony mélyre hajolt
aranyló vizeden ezüst pengett,
az Ősz színei olvadtak rád
míg álltál vacogva szívedben,
remegő fűszálak gyöngyeit nézted
szemedből a nyár osonva szökött,
opálos fátylad válladra hullt
sápadt álmaid haltak hontalanul,
rongyos az éj csillag egy se
szavaidnak nincs már helye,
szerteszét fut minden hang
s csendedre rákondult
a nagy harang…
melegség inalt futott a fényre
árnyba szakadva hozzád érve
meddig?
ó meddig?
őrizzelek még remélve…
magamban kereslek ablakot tárva
égbefúló hunyorgó nyárba,
éveken át életre törten
megszakadt világban ,
- elgyötörten…
reggelem vagy, - tompa ébredésem
idő - rágta bús lefekvésben,
nincs már élet nincs már sehol
csak nálad
nálad vagyok otthon…
vak vizek ringatják szürke álmom
de utat hozzád, az Utam
mindig megtalálom!
s hiányodat az ernyedő arcokba
belekiabálom…

Hubart - Novemberi bíztató

Kormos felhőpamacsok az égen,
Égett avar füstje tekereg,
Céltalanul kerengnek a légben
Hullafoltos beteg levelek.

Ólálkodik szelleme a múltnak,
Mocsár fölött lidércfény lebeg.
Az égről a csillagok lehullnak,
Ledobálják dühödt istenek.

Szél vonít, mint kóbor eb a Holdra,
Tál kocsonya - kihalt most a rét.
Dér varr csipkés szemfedőt a holtra,
Hűlt vackában megdermed a lét.

Gyászos arccal őgyelgő enyészet,
Tetszhalott a színevesztett táj!
Nyár ízéből tettél-e el mézet,
A Nap csókját őrzi-e a száj?

Emlékekkel dús-e a szívkamra,
Ha jönnek még szűkmarkú napok?
Készül-e lélek új kalandra,
Reményekkel várva holnapot?

Hisz a télre egyszer szép tavasz jő.
Újra lesz virágos kikelet!
Kivirul az élet, a jövendő,
S ünneplőbe öltöd szívedet.

Miklós Imola-Még ott ülök

Még ott ültem az ablakban,
mikor aludni tért a csend,
és színeket ásított a nap:
sárgát, narancsot, pirosat
s mint ébredező kisgyerek
a hajnal megrázta magát,
hátáról egyből ledobta
a szűkre szabott ködsubát.

Még ott ültem az ablakban,
mikor a pirkadat újra
rányalta a fûszálakra
az éjjeli dérszakállat,
s bár még megremegett tollam,
én mégis papírra írtam
az utolsó soraimat,
mert hallgatásra átkoztál,
mikor a szeretlek szóval,
torkomat felsebezni hagytad.

reitinger jolán - Túl az álmon

Nemcsak álmodban élek,
hisz' azóta ébren alszom,
ahogy bokor mélyén a madár,
ujjaid közt arcom.

Alvó rózsa, piros rózsa,
felébred minden reggel,
de nincs teljes ébredésem,
bezársz magadba két szemeddel.

Hubart - Néma szavak

Csókkal jóllakottan
Néma most a száj,
Levegő se moccan,
A szó akadály.
Kitágult pupilla
Angyalt látni vél,
Nem rebben a pilla,
Csak a csend beszél.
Szemhéj-kagyló mögül
Igazgyöngy igéz,
Lélek harmatja gyűl,
Cseppen, mint a méz.
Szívem nagyot dobban
Izzadt ing alatt,
Kéjes vágyra lobban
A szent pillanat.

Bzsanna - Őszi rezdülés

Gyöngyház-fényű nappalok
szétfolynak az éj falán,
fölvérező hajnalok
virulnak a homlokán.

Rozsdás-tollú angyalok
kocognak az ablakon,
foszló virág-köntösük
rikkancs-színe beragyog.

Télbe-indult gyalogút
csorog a város körül,
utolsót lobban a láng, -
a fákra arany köd ül.

Sárgán mosolygó harmat
mézét cseppenként szórja,
az élet lassan alél..,
és kifekszik a hóra.

Reitinger Jolán - Éjszaka

Mily hosszú az éj, alvó vágy,
Végtelen ég, mély álomágy.

Holt mezőn törpe csend csobog.
Altató dúdol dallamot.

A messzeségben, ott felül,
Fény-festett lomha kép terül.

Puha pamlagon, itt alul,
Halk neszbe burkolt csend lapul.

S mint láthatatlan sejtelem,
Megborzongat az éjverem.

Nem hallod, eleven mégis,
Ott lebeg, ölel a fétis.

Lenn közelén, fenn távolán,
Hív fény-élesen, árny-puhán.

Edna Iron-Menedék

fázós őszi estén
melegbe burkolnak a szavak
átlátszó üveggömb
a csupasz alkonyat
takaró alá süpped a megnyugvás
jössz
ölel a létezés
de indulsz is tovább
üres kanapén hátra hagyott lenyomat
csak egy perc
e röpke pillanat..

Anyám, nagyra nyisd az ernyőd:
dézsákkal öntik kisarjadt magod.
Ha körüljárnád értem a rámsötétlő erdőt
a rengetegbe törj be: ott vagyok.

Anyám, ne higgy a kék nyaraknak.
Csak összevissza színek, füstnyomok.
Vasalj te fényruhát a napnak
ha sugarához engedsz: visszaolvadok.

Anyám, hasogasd a rönköt!
Fekete indulókkal dübörög a tél.
S a folyót, ha otthonodra öntött
- ne ródd meg érte: partot ért.

Mityka - Dal diólevélre

Én másnak hittem addig a világot,
míg darabokban belém nem botolt,
s a kandikáló, búvó tisztaságot
befröcskölte egy istenverte folt.

A szám maradt gyerekkoromnyi tátott,
és ingem, gatyám összemaszatolt,
most bűn gubancol, kifosztottan állok,
de nem lett gazdag, aki megrabolt.

Egy diófának szoktam elmesélni,
hogy ősztől, téltől fölösleges félni,
a csonthéj alatt ép gerezd lapul,

s a roppanás zajában szenvedélynyi
erő ígéri jó tavaszt fog élni,
és újra nő, bár tudja – újra hull.

*

Sokat tűnődtem – igaz mis se volna,
ágon levél nő, törzset görcs gyötör,
s a fa is tudja, ha földig hajolna,
nem nyújtózhatna jókedvére föl.

Ahogy levél hull avarbarna bolyba,
a zaj a zajjal zizzenést pöröl,
és mintha Isten hangszere dalolna,
a szín a hanggal összetündököl.

Így valahogy húrozom föl a lelkem,
világ-viszály