Bíró László - Létmoraj

éjszakámban szerteszét
csak a semmi tüze ég
de ha gyújtok ábrándot
a sötéten átlátok
ingerekből sejt alatt
kihordom a szavakat
a múlás nagy gombolyag
porciózza ráncomat
ámítanak a fagyok
nők naptárán tél vagyok
bibe helyett édened
átdolgozza méhsereg
s ha megbillen otthonod
hiszed hogy a méz csorog
de mit kapsz az keserű
részegítő bú nedű
mellkasomban nagy tömeg
öklendezi a követ
így nehezül a világ
lélek húz sok jaj-igát
két magány közt kérdezem
hány hiány az életem
öröklétem néptelen
a vulgáris végtelen
szórakozik csak velem
halál lesz a csúfnevem

janus - Akác ága a csend

Akác ága a csend,
minden pillanat tüske rajta,
rá sápadt lelkem ül,
átszúrt szárnyú
testem galambja.
Fáradt nap ejti rá
ólomsúlyú sugarát,
de rég volt hajnal,
mikor a remény volt barát…
Itt az alkony s a csend alatt
a magány íját felajzotta,
suhan a vessző,
lelkem zuhan
pörögve-forogva.

Radnai István

NAGYERDEI HAJNAL

öled tüzében rőzseként
ellobban szikrát vet elég
öled vizében sikamlik a hal
falakat ver sikkantó a dal

karod szoros látható bizsergés
robbansz a pároddal remeg és
elnyúlva lágyan elpihensz
majd ocsúdva harci kardot fensz

mint aki ködbe szúr vak párás szemmel
párbajra hívva gyilkos szerelemmel
a fényes fegyver új csatára ébred

befonsz te mindent ágyékkal combbal
százéves fát megújult lombbal
bibéd tavaszodik porzója lángra éled

sziszifusz

Az én Aktom


Fekete fátylad halk suttogása
hajnalok átszűrt homályába hull.
Óvó tenyerembe csepeg a varázsa,
arcomra simítom ábrándos vigaszul.

Egyedül vagyok emlékeimmel,
leheleted ízét újraképzelem,
idéző fohászom karjaidba vitt el,
mint hónapok óta minden reggelen.

Alabástrom csended bámulom sután,
álmatlan éjre jött hófehér pirkadat,
fénylő sziluetted márványtalapzatán
ébren megálmodom szépséges aktodat.

Felhúzott térdekkel csücsülsz a párnán,
hosszú ujjaidat tarkódra kulcsolod,
szálegyenes hátad csodálatos látvány.
Az ablakon belesve mosolyog a Hold.

Bokádnál hullámzik vörös kendőtenger,
szemhéjad csónakján utazik sorsod.
Messze jársz...mint nektárt gyűjtő szender,
puha érintéssel kősziklám beporzod.

Továbbrepülsz majd de szobrod itt marad,
kövembe Te gyúrtál suttogó zenét,
dallamaid szárnyán érted kel a Nap,
mert hajnalom árkába Te szűrted a fényt.

A KÉZ

Kezei – meggyötört öregek -,
ráncos imára kulcsolódnak -
kemény munkában edzett erek
gyökeret vernek a csuklóban.

Napszítta szikár bőrtarisznya,-
mint egy kiszáradt alföldi táj -
szépségét a szemem felissza,
ahogy az ölben pihenni vágy.

Csontjának bütykösebb részeit
életnek szobrásza tervezte:
őrzi az idő emlékeit -
egymásra fonódó verete.

Szécsényi Barbara

Feketén, mint a varjak

Szép vagy ott is: az átfutott mezőn túl.
Fogyó lépted más terekre vitt.
A csonka éjben nélküledre fogytunk,
s az álmok csak árnyad kergetik.

Cigarettafüst a lég: otthonos, meleg.
Karikákon átbukik a csönd.
A félbeszakadt mondat tüdeinkbe rogy,
mint patakba szédülő farönk.

És hallgatunk, majd továbbdúdolunk.
„Ha lenne még…” s a dalnak vége nincsen.
Te így maradsz nekünk örökké fehér -
de feketét terít ránk az Isten.

Szécsényi Barbara

Már úgy hazudok

Miért lenne más -e nap?
Ma ugyanúgy távolokba vesztél.
Lobogó hajamban a gyászselyemszalag
feketébb a korhadó keresztnél.

Jöttöd, s az, hogy visszahulltál
neved betűi, negyven évnyi tested
ma éberebben éget, s vörösen lobog rám
olyan tűzzel - ahogy kinevetted.

Azt mondtad: - ne félj, örökké vagyok!
De megsejtettem úgyis menni tudnál.
Tizenhat éves hiányodba nőttem
s már úgy hazudok, ahogy Te hazudtál.

Murák Tibor

Gyere velem!

Gyere velem, szállj a széllel,
legyünk tele szenvedéllyel,
repüljünk el szelek szárnyán,
képzeletünk óceánján.

Gyere velem, ne gondolkozz,
nem az ész, a szív a fontos!
Nem kell pénz és nem kell semmi,
csak örökké együtt lenni!

Gyere velem, fogd a kezem,
nem lehet, hogy ne így legyen.
Nem lehet, hogy oly' sok bánat
borítson ránk sötét fátylat.

Gyere velem, ne mondj nemet,
ne szomorítsd el szívemet,
nem akarok mást Istenem,
csakhogy végre legyen velem!

sziszifusz

Az ing!


Magamra gomboltam boldogan a mosolyt
melyet ajándékba tőled kaptam egyszer,
puhán cirógattál gyertyaláng szemeddel,
fahéjfüst illatod véremen kóborolt.

Csak arra gondoltam, - arra az estére
amikor először égetett a varázs
és a sejtekbe folyó perzselő parázs
hosszú lázat hozott a merengő éjbe.

Rólad képzelődöm, emléked rám nevet,
tűzforró testemen jéghideg a bánat.
Bámulom a vállfán száradó ingemet...

Belelátom melled, szép egyenes hátad,
már nem fázom... Felöltöm ahogy kívántad...
Pamut rostjain át ölelkezem veled.

Radnai István

SZERELEMGUBÓ

kutakodom emlékeimben mákony
lépek recseg mint a jég vékony
a vágy karámja dől és szétszalad

dermeszt az ölelés és belefojt
míg szerelmem forró leve kifolyt
reped a hálóing rózsaszín szalag

két vödör víz alatt kéj megszakad
elfelejtem miért ring a feldúlt ágy
felejtem suttogó hívó szavát

kitépi szívem dörgő robaját
és magára marad a nappal
betört ablak a bágyadt sugarakkal

nincs hol lehajtanom üres fejem
száraz öle szúrós csillagverem

Radnai István

ÚTKERESŐ VÁGYAI


lélekmag hallgatózik tenger-lágy vizében
hullámok görcseverte szikla öblén
jönne már világunkra a hiszékeny
anyjának kínjaira törvén


ahogy ez ősidei törvény
csalóka föld ahol kiköt
a köldökzsínór csalfa öklén
akit az óvó méhlepény kilök


idekint lámpák alatt várja a sötétség
durva kezek mártják a zuhatagba
az anyamell amihez kötnék


emlékei a forró békességnek
sírása lehetne első haragja
keresd hát meg testében hol a lélek