bzsanna - Hátul, a művészbejárónál

Hátul a művészbejárónál
valahogy rám szakad az ihlet. –
Az atmoszféra
szóra ingerli tollamat.
Kiírnám fájdalmam magamból. –
Itt hagyott űröd zenél még bennem,
de nincs oly szavam,
mely körülírhatna téged. -
Megkísérlem, de a papírról üresen
penget vissza szemgolyómra,
elvétve a lényeg.
Mi kapcsol össze egy férfit és egy nőt?
Elfogadjam, hogy ő
úgy szeret, - gépfegyverével -
gyorstüzeléssel?
Szívet adok neki, s ő szervet nyújt cserébe.
Így kell őt elfogadni, mert neme: férfi?
S már nem is bánod,
csak hívjon még magához;
ha nem lágy romantikával,
hát kőkemény erotikával, -
csak vele lehess, csak érinthesd,
csak szoríthasd, mint
kis kavicsot markodban? –
Te lírai vagy, ő rideg szex-elem, -
mégis utána epekedel. -
Nem kell, aki tenyerén hordana,
csak a kegyetlen kő-szívű ember fia.
Azt hiszed megmentheted,
de inkább vele veszel. -
(Alázott szerelem mámora.)
Mégis, a legtöbb így, mit neki adhatsz:
szíved utolsó darabját is
a kegyetlennek, hogy megmentsd,
de te vele zuhansz. -
Kínhalált halsz érte, -
hátha mégis sikerülne...
A vágy legszebb, ha beteljesületlen;
ha eléred, színtelen szivárvánnyá vedlik,
s meghalni tér a délibábos ég aljára.

bzsanna - Az élet megy tovább...

Ballag az est a mélyúton,
árnyékok tánca lebben,
gondolatom egy kék húron
játszik az értelemmel.

Támad a szél és pörgeti
kósza elmém agyagját,
szétszórja és majd fölszedi
cserepei darabját.

Lenyugvó Nap a kéközön
tengerében elúszik,
árad az égi vérkörön -
bíbor-erekbe kúszik.

Belém fészkel az álmodás,
ringatózik a szívem,
Tejúton vár egy állomás, -
gondolatom megpihen.

Az éjszaka feketedik,
komorulnak a képek,
halkuló éjben rám tekint,
és búcsút int az élet.

Reitinger Jolán

Reitinger Jolán - Woodstock, Blenheim parkja

Utamon, mint felhő melyet
szél lenget, ringtak könnyedén,
elébem toppant egy sereg,
aranyló nárcisz, tündérfény.
A park szélén s a fák alatt,
hajladoztak álmatag.

Ahogy csillagtól az ég,
ragyogtak körbe mindenütt,
szikrázó kicsiny öbölként,
körüllobogott ünnepük.
Napszirmuk harang, büszke fej,
szél lengette virágtenger.

Esőben csillogtak ott ők,
túltündökölték a vizet,
ritkán láttam ilyen mezőt,
a délután felnevetett.
Csak néztem és nem tudtam még,
hogy mily gazdaggá tett e kép.

Mert álomtalan éjeken,
lelkem, ha önmagába néz,
s kinyílik belső, mély szemem,
mi nyílástok áldása és
veletek vagyok újra ott,
táncoló arany nárciszok.

Reitinger Jolán - Éji kert

Éji kert, a titkos zongorák,
nyurga kürtök, csellók menedéke,
borzongás tört ma, roppant léhaság,
gyantátsíró fenyők menetére.

Estig zápor tombolt, lüktetett,
fákkal ütközött, a tölgy csupa dac volt,
ezer levél, akár ezernyi test,
őszi légben felbolydult, bolyongott.

Csizmaszáras Augusztus megállt,
holdkaréj közt ezüst-ízű kedvvel,
s a messzi berkeken magasba szállt,
röpke gyülekezet egy seregben.

S megannyi szárny ezrével elült,
- szökött a gyáva est a némulástól -,
madárnak adta helyét rejtekül,
kitárta bogas kezét a hárs-sor.

Éji kertben sötétlő éji nesz
árnya ordas légbe altatódal,
a világló magasban égni-kelt
pillanat-szilánkja csillagoknak.

Murák Tibor - NÉMA SZAVAK


Felsejlő vágyak,
néma remények,
hangtalan szavak,
féltve becéznek.

Opálos könnycsepp
csillan a fényben,
fürdetve orcád
harmat tükrében.

Őzbarna hajad
lágy, buja selyme,
hívón cirógat,
halkan neszezve.

Szavak nélkül is
megértesz engem,
hiszen a választ
látom szemedben...