Õsztánc

Álomba szunnyadó tikkadt nyár varázsa
Õsz lehelet járja szívem szirmait
Hulló avar borítja a földet
Ráhinti némán fáradt csókjait.

Még vágyón fürdeti a Nap a tájat
Sugarai simítják hullám arcukat
Utolsó sóhaját vakítva szórja
Színei átfestik a zöld lombokat.

Kék ég fájón könnyeit teríti
Elhullajtja utolsó cseppjeit
Smaragd mosolyát aranyra váltja
Gyöngyeit szitálva szemezi.

Fázó levelek dideregve bújnak
Titkolva vénült arcukat
Ölelkezve erdõtáncot járnak
Kapaszkodva lejtik kórólábukat.

Lombszõnyeg zizegve billen
Keringõ léptek halk neszén
Télbe fordulva magányba zárja
A megváltó felébredést.

Ősz-szerelem

Szunnyadó természet nyár ölén ringatva

Rőt lombok árnyékát magába olvasztja

Mintha varázspálca lenne a kezében

El-eltűnve illan lombok erdejében.



Palástját borítja ezerszín világra

Fénycsíkot vetítve fák árnyék-lombjára

Arany koronáját arcukba simítja

Ezernyi titokra ablakokat nyitva.



Sóhaj-íven pilledt őszi csókos árnyak

Messze-messze révedt emlékek tavában

Mosakszanak újra csillag rengetegben

S álmukat bezárják avar-szerelembe.

Levélhullás

Beköszönt az ősz, nagyot sóhajtva lépked

Nyomában rozsdás levelek libbennek a széllel

Barnába bújt csend-ölelésekkel kapaszkodnak

S fáradt kezükkel lehullón avarrá andalognak.



Szitáló fellegek gyűrt szoknyája alatt

Mint édes bor mézes cseppjei, pergetőn hullanak

A lét könny-magvai, az öreg fák lomb-kalapjára

Mintha a természet száz csodára várna.



Utolsó táncukat lejtik, kecsesen hajolva

Alkony fény-tűzében árnyékot rajzolva

Vetülnek a szunnyadó föld harmat-tengerére

Hogy álmaikat zárják örök feledésbe.

Kikelet

Lágy szellő ringató
Szökkenő télutó
Ábrándos kikelet
Szivárvány bűvölet.

Pillangó illanó
Virágra surranó
Szirmokon billegő
Álmokat kergető.

Gyönyörű pillanat
Ébredő szép tavasz
Szívemben muzsikál
A tél már messze jár.

Tél

Jégbe fagyott cudar élet
Minden eltűnt, hideg, fehér.
Meghalt a szeretet fénye
Mozdulatlanságba merült a táj.

A tél páncélt húzott a földre
Burka pajzsként feszül.
Nem jut át semmi rajta
A fényben elmerül.

Majd lassan, mintha olvadna végre
A nap sugára elvétve tündököl.
S a horizonton átlépve,
Úszik a messzeségbe.

Minden élettel megtelik
Csak várj még reggelig!
A vért porba hull
S a szeretet kigyúl
Elmúlhatatlanul.

Télen

 Tarolt ágrengeteg a tél
Színes ruháit levetve górja
Befagyott lábnyomot karcol a hóba
Az ősz-meleg aludni tér.

Varjak gyűlnek
Károgó dallamot öltve a légbe
Rebbenek a felhők ölébe
Tépázott hajnalok hűlnek.

Veszett, jégbe fagyott világ
Egykor mi élt, minden halott
Rövidülve járnak a nappalok
Néma szájuk megváltásért kiált.

A nyár szava

A nyár, mint röpke álom,
Elillan, s már nem találom.
Bíbor fátylát elhullajtja,
Illatait marasztalja.
Tarka libbenet,
Röpke szisszenet,
Egy utolsó csók az arcra,
Fény és árnyék harca.
Egy álom volt csupán?
Mely rég messze szállt?
A képzetem játszik velem?
Mely fogva tart, rabul ejt?
De oly jó nagyon,
Eme édes oltalom.
Nem tudom mi volt nekem,
Megédesítette életem.
Felébredni oly nehéz,
Testem, s lelkem kéri még,
A természet varázsénekét.

Hó-szitáló

Fehér havat szitál az est pergő ujja

Köpönyeget terít, pelyheit szétszórja

Házak tetejére, fákra, kerítésre

Kucsmát húz a tájra, járda szegélyére.


Szakadó dunnáját szakadatlan rázza

Jégcsapot rajzolva házak oldalára

Gömbölyű hógolyót gyerekek kezébe

Vidámságot rejtve emberek lelkébe.

Téli mondóka

Hull a hó, fut a szán

Szaladjunk szaporán

Ropogó hó alatt

Didereg a tavasz.


Várva-várt télidő

Elfut az esztendő

Akár egy pillanat

És a fagy elszalad.

Téli éjen

Téli éjen, hóesésben

Szunnyad a föld álom-réten

Szelek szárnyán megérkezett

Szánkójával lefékezett

A didergő ázó-fázó

A kerteket fagyban járó

Mosolyváró tél anyóka

A termete oly apróka

Mint egy hulló hópehelyke

Esés közben dideregve

Nesztelenül settenkedve

Fátylat terít az ereszre

Befedi a háztetőket

Ajtó elé havat görget

Hogy reggelre ébredezve

Gyerek szájak örvendezve

Ujjongjanak önfeledten

Sírást-rívást elfeledve.

Reggeli pillanat

Nyesett ágakon lóg a reggel

Gallyazott idő ködlepte álmán

Bágyadtan nyíló szeme

Tegnapba merengőn járkál

A zúzmara-ég hűs redőiben

Hol a tél bontott paplan-zsákja

Gyöngycseppeket bújtat felhőiben

S marékszámra hullajtja könnyeit a tájra.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés