Csendembe zárlak
Búsongó hajnalok üresednek
A fázó Nap sem ébred ma nélküled
Paplan alatt hunyó vágyak fényüket
Kioltva cipelnek gyászkeresztet.
Penge élű szavaid kémlelem
Testmelegbe sajdul a fájdalom
Véreremben szétfolyva csak hagyom
Hogy nincsemre forduljon a végtelen.
S ha percről-percre magamba fázlak
Didergő felkapaszkodásom remény-
falaid döngeti, mint ár a gátat.
Ha van még maroknyi hited, ne féld!
Hallasd hát hangodat, csendembe zárlak
Míg suttogásod hozzám útra kél.
Színeid
Aranyló napot lopok szemedbe
Hogy éjsötétben világíts nekem
Hótiszta holnapot, ha rám nevetsz
Majd visszasúglak óvó kezembe.
Tovaringó azúrkék fellegen
Vérvörös tűzben izzó nap-meleg
Puha ölelésbe zár, mint hűs selyem
Pisszenő gondolatba rejtelek.
Míg a bősz Nap lesétál, magányom
Szürke ködbe foszlik, de színed marad
Csak az ezüst Hold ölt nagykabátot.
Ha lila csendbe fészkelem magam
Hangod kitölti a némaságot
S az összes szín szivárvánnyá fakad.
Oly jó lenne
Oly jó lenne most füledbe súgni
Rád kacagni ezer éves titkomat
Lelkembe kulcsolni kristály-arcodat
Játszi íncselemmel hajadba túrni.
Oly jó lenne most lángodra gyúlni
Míg egymásba ölel az alkonyat
S ha ránk nyitja szemét a pirkadat
Az ébredő fákkal együtt dúdolni.
Álmodjuk át a fülledt éjszakát
Míg a Hold ránk simítja tincseit
Opál tengerén, nem számít semmi más.
Szemedbe nézem a nyár színeit
Íriszedben lüktet az egész világ
Téged akarlak ma is, holnap is.
Lobbanás
Ujjaimmal átérnélek, ha hagynád
Köréd kulcsolnám meztelen valóm
Mint érted gyúló pislákoló kanóc
Lángomat lobbanva magasba csapnám.
Néked világolok, táncom tűz-halál
Véget nem érő vágy lüktető dalom
Ha egyszer csonkig égek is hagyom
Testem árnyékot vet szobád éj falán.
Hisz minden kóbor perc hozzád vezet
Kanyargós utam már illanó lábnyom
Hol öröm- tüzek futnak éveket.
Kihunyó fényem édes kín magányom
De lelked hevében kincseket lelek
Benned égek, felcsap újra a lángom.
Mellettem légy szabad
Összehajló fák alatt lassul a fény
Arcodra gyűrődnek az est árnyai
Szivárványba zárlak, lelkem szálait
Rád gombolyítom, nem szabadulsz még.
Fű zöldjén terül a szendergő árnyék
Sziromlepelbe bújnak vágyaink
S míg ajkadra gyújtom csókom százait
Ringó ölébe húz a kába lét.
Legördül a Nap az ég kabátján
Rám gombolt pillanatban tartalak
Az agg idő, vánszorgó némaság.
Bent minden mozdulatlan, hallgatag
Süket csendbe kongó szívdobbanás
Még elmehetsz, vagy mellettem légy szabad.
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
