Öntudat
Szipogó az est, lopakodva, félve
Oson felém, ágyamba sírja magát
Mint kisgyermek édesanyja dalát
Hallgatva felrezzenő csendjében.
Viharszagú távol rója lépteit
Sejtjeimben virraszt az öntudat
Vak szemem konokul az égbe kutat
Magamba ásítom az éj fényeit.
Rezzenő sóhajod szétszalad bennem
Messze néz, ám a lélek közelre von
Nem vagyok veled, de nélküled se.
Hisz muszáj elhinni a másnapot
Míg lábam fájja az anyaföldet
Kél a lét, s összeérnek az évszakok.
Száműzött kérdés
Az ég alja hajnalpírban izzik
Fogyhatatlan bájjal festi reggelét
Álmos fátyol-pilláid rejtekén
Időzik, színeit íriszedre hinti.
Ezer csoda szivárvány szemedben
Mint zsarátnok, mely újra fellobog
Láng szerelmem hajadba borzolom
Rád dobbanok végtelen szívzörejben.
Felmorajló, kábult ősi érzés
Csendbe tapintó lehelet a lélek
Átsuhanva vissza-visszatér még.
Bevillanó múlt-képek összeérnek
Válaszokba száműzött a kérdés
Láttalak már egy más világban érzem.
Őszülő
A nyár, áramló lüktetése lassul
Bekötött szemmel botorkál az árva
Meleg sóhaját hűvösre váltja
Smaragd levelek színe aranyra barnul.
A fák karjai fázón andalognak
Ruhátlan élet az avarba zizzen
Csak a szél sikolt barázdált gerincen
Nyoma sincs a tücsök dallamoknak.
Árad az ég, mérges felhők gyűlnek
Tompán visszhangozva keserv könnye hull
Szemerkélve gyöngyöt rejt a fűbe.
Mézsugarú nap már pislákolva huny
Álomba merül langy szemének tükre
Gomolyköd lábra kél, s a télbe fut.
Egy percnyit adj nekem!
Fátyol-derengés vagy, morajló hangod
Vissza-visszazúg süket fülembe
Majd ismét elhalkul, akár a tenger
Mely szem távolából egekbe csapkod.
Nélküledre szűkít a konok elme
Utánad nyúlok, didergő az éjjel
Magamra húzlak, lágy tavaszba érek
Melegedből egy percnyit adj nekem!
Ácsorgó lecsupaszított szavakból
Öltöztetlek fel újra, magányom
Miértjét ne tudd, bízd rám a hogyanod!
Szanaszét hagyott csókod kívánom
Szél-ujjaimmal megszentelt magamból
Néma szavaid keresztjét cibálom.
Magam magamban ringatom
Csendesedő lágy hajnalok nyílnak
Ébren álmodó zajtalan magány
Haló árnyak játszanak szobám falán
Csaló a MOST, holnapomba sírlak.
Könny patakban fürdetem az arcod
Mélyre húzó lét-örvény bilincsel
Kulcsra zárt ajtók mögött kilincsel
Minket a kifordított rideg való.
Elhantolom a holnapba született
Percet, önmagam magamban ringatom
Átszabott bölcső-magányom kémlelem.
Már csak egy a kéz, sírig nyugtató
Lengése imbolygó átok-félelem
Vedd el kérlek, mit Néked adhatok!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
